40 éve hunyt el Pietrelcinai Szent Pio
Isten irgalmas jóságának eszköze
Szerző: Rózsa Györgyi
Francesco számára nagy lelki élményt jelentett, amikor kilencéves korában édesapjával elzarándokolt egy búcsújáróhelyre, és ott egy csodás gyógyulásnak volt tanúja. Nem sokkal ezután megkezdődött testi szenvedéseinek láncolata. Hol a tüdeje betegedett meg, hol ismeretlen eredetű láz gyengítette. Megrendült egészsége miatt egyre kevésbé tudta kivenni részét a család közös feladataiból. A tanulásban igyekvő volt, de legjobban a templomban szeretett lenni: ministrálni és imádkozni. Amikor egyedül volt, szívesen pergette a rózsafüzért. Végtelenül boldoggá tette az a nap, amikor 12 éves korában elsőáldozó és bérmálkozó lehetett. Pietrelcinában 1902 húsvétja előtt szentségimádást tartottak, melynek során megérett Francesco lelkében az elhatározás, hogy életét az Úrnak szenteli. Hivatása eléréséhez azonban sok akadályt kellett legyőznie.
Mély istenélmények érték. Látva a bűnt, elhatározta, hogy Isten segítségével vállalja a harcot a Gonosz ellen, és a szenvedésekben fölajánlja magát az emberiségért. 1903 januárjában Morconéban lépett be a Kapucinus (ferences) Testvérek közé. Ekkor kapta a fráter Pio nevet, és ölthette fel a szerzetesi ruhát. Gyakran és hosszú órákat töltött el azzal, hogy Krisztus szenvedéséről és a szenvedés misztériumáról elmélkedjen. Egy évre rá letette az ünnepélyes fogadalmat. 1910. augusztus 10-én, Beneventóban részesült a papság szentségében. Egészségének változékonysága miatt kolostori életét több alkalommal meg kellett szakítania, ami nehéz próbát jelentett számára. Hazaküldték gyógyulni. Otthon is sokat böjtölt, testét fegyelmezve erősítette lelkét a megpróbáltatásokban. És természetesen papként szolgálva az Istent, irgalmas szeretetének közvetítőjeként élt. 1916 szeptemberében került először a San Giovanni Rotondo-i konventbe, ahol sokat imádkozott a Csodatévő Szűzanya kegyképe előtt. A háború és a betegség nehézségei után 1918 tavaszán térhetett ide vissza, ahol aztán egészen haláláig élt és szolgált – sok hívő lelki épülésére. Rendkívül nagy átéléssel mutatta be a szentmiséit, és sokat gyóntatott.
1918. szeptember 20-án, a szentmise után egyedül maradt a templomban, és hosszasan imádkozott a 600-ban készült feszület előtt. Ekkor nagy lelki megrázkódtatás érte. Azt tapasztalta, hogy az Úr Jézus megjelent neki, és az öt sebét láthatóvá tette az elmélkedő szerzetesen is. Ezekből a stigmákból sok vér folyt. Nemcsak ekkor, mindig, hiszen kereken ötven évig viselte a testén a megfeszített Krisztus szenvedésének külső nyomait. Csak halála előtt tűntek el róla, nyomtalanul. A nagy vérveszteségtől fizikailag gyengébb lett, de az igazi szenvedést a lelki megpróbáltatások jelentették számára. Gyakran vizsgálták orvosok is, akik nem tudtak magyarázatot adni a jelenségre. Alázattal, érdemtelensége tudatában fogadta a sebeket, de környezetének, főleg egyházi elöljáróinak hozzáállása megnehezítette az életét. Hosszabb-rövidebb időszakokra eltiltották a nyilvános misézéstől és a gyóntatástól is. Amikor engedélyezték neki, naponta több mint tíz órát töltött a gyóntatószékben. Mindennél fontosabbnak tartotta, hogy a lelkek Istenbe kapcsolódjanak. Mély bűnbánattal, igazi megtéréssel. Olvasott a lelkekben. Isten különleges adományokkal halmozta el. Rengeteg történet maradt fent vele kapcsolatban csodás gyógyulásokról, mind lelki, mind fizikai értelemben. Hálát adott mindezekért a Jóistennek és az Égi Édesanyának, valamint az érintetteket is erre biztatta. Sokan találkoztak vele, sokan vélték látni az emberekért tevékenykedő szerzetest időnként távoli helyszíneken, egyszerre két helyen is.
Isten szeretetét közvetítve az emberek javát, vagyis üdvösségük szolgálatát tartotta szem előtt. Közben ő maga nagyon sokat szenvedett. A meg nem értéstől, a rá rótt terhektől, a szolgálatában való korlátozásoktól. Közben a Sátán kísértései is próbára tették, éjszakái zaklatottá váltak ettől, és szinte mindig kimerült volt. De Isten vele volt, erőt adott neki mindenféle küzdelemben, és a Szűzanya oltalma alatt, sok imádságban, vezeklésben töltötte napjait. Soha nem volt benne harag, neheztelés, Egyházának hű gyermekeként fogadott minden megpróbáltatást, engedelmes, alázatos szívvel, az Úr kezébe téve azokat. „Ó Uram! Múltamat irgalmasságodba, jelenemet szeretetedbe, jövőmet gondoskodásodba ajánlom!”
A lelki kincsek mellett páter Pio fontosnak tartotta a segítés különböző módjait. A háború utáni években például a hadiárvák napközi otthona számára segélyt gyűjtött, szabóiskolát alapított. A nagyon szegény rászorulóknak pedig kórházat rendezett be: „Bármennyire is nagy a tudomány, mindig csak szegényes Isten nagyszerű misztériumához képest”; „A test és a lélek gyógyításának két fő helyszíne: a kórház és a gyóntatószék.” A második világháború borzalmai után megérett szívében egy klinikai központ terve, hogy sok család nyomorán és fájdalmán enyhíthessen ily módon is. Rengeteg probléma, de sok önzetlen adakozás mellett végül is 1956. május 5-én adták át San Giovanni Rotondóban a Szenvedés Enyhítésének Házát, a hatalmas kórházat. Közben a hívek és a rendtársak megismerték hallatlan gyakorlati érzékét is.
1959. augusztusában a Fatimai Szűzanya vándorszobra két napig San Giovanni Rotondoban volt. Ezalatt Pio atya csodálatosan meggyógyult betegségének egy újabb, nagy rohamából.
1968. szeptember 22-én, hajnali öt órakor tolószékben mutatta be utolsó szentmiséjét. Éjszaka még egyszer meggyónt, kérte a szent kenetet. A „halál nővér” közeledtének hírére ezrek jöttek és imádkoztak érte folyamatosan a templom előtti téren. Fokozódtak asztmatikus rohamai, egyre gyengült, de buzgón imádkozott Jézushoz és Máriához, kezében a rózsafüzérével, szerzetestársai által körülvéve. 23-án, 2 óra 30 perckor hívta haza Ura. Ez a nap lett liturgikus ünnepe is a bűnbánatra vezetés és a kiengesztelődés szentjének, akit – mint mondta – elemésztett az Isten és az embertársai iránti szeretet.
