„Hálás vagyok a Jóistennek, hogy ezt a feladatot bízta rám”
Hagyomány és divat
Szerző: Bodnár Zita
– Mindig is megszállott szeretője voltam a régi népviseletnek, a ’80-as években pedig nagy divatja lett a népi ruháknak. 1986-ban Budapesten, a Párizsi utcában, egy aládúcolt házban nyitottunk egy kis üzletet a barátnőmmel, ahol eredeti régi népi ruhákat árultunk. Sokan bejöttek, felpróbálták ezeket a különleges darabokat, de szinte senkinek se találtunk megfelelő méretet, hiszen száz évvel ezelőtt sokkal kisebbek voltak az emberek. Ekkor született az ötlet, hogy alakítsuk át ezeket a régi ruhákat. Létrehoztunk egy varrodát, ahol elkezdtük szétfejteni, átalakítani, újravarrni, kipótolni és hordhatóvá tenni őket. Egy nap bekopogott hozzánk Erdélyből egy nagy bajuszú, csizmás bácsi, és megkérdezte, nem veszünk-e tőle paszományt. Így vettük meg az első öt paszományunkat, aminek hatására elkezdtünk könyvekben, múzeumokban kutatni a régi népi és nemzeti viselet után, s így fogalmazódott meg bennünk szép lassan hivatásunk: a régi viseleti hagyományok felelevenítése ma hordható, divatos formában.
– Otthonról hozta a nép- és nemzeti viselet iránti szenvedélyét?
– Sok mindent hoztam otthonról. Ükapám, Hampel József híres régész volt, a Nemzeti Múzeum egyik alapítója. Édesanyám ükanyját, Maderspachné Buchwald Franciskát megvesszőztetett Haynau, mert a szabadságharc idején vendégül látta otthonában Bem tábornokot és törzskarát. Készültek olyan családi fényképek az 1800-as évek végén, ahol mindenki bocskaiban feszít, pedig akkor a Hampelek még nem is tudtak magyarul. Több olyan régi felvételt őrzök, ahol családom tagjai zsinóros, paszományos ruhát, dédanyám pedig díszmagyart visel. Édesanyám az ’50-es években, hogy a családi kasszát megtoldja, otthon varrt. Cérnák, gombostűk, gombok, anyagok világában nőttem fel. Az iskolában szabás-varrás tagozatra jártam, de azt egy pillanatig se állítanám, hogy tudok varrni. Valószínű ezek mind hatottak rám, s így lettem belvárosi „ruhaszalon tulajdonos”, aki megpróbálja a régi értékeket megőrizni és feleleveníteni.
– Hogyan tudják ötvözni a régi motívumokat a mai divattal?
– II. Rákóczi Ferenc óta a felsőrészek pici változtatásokkal tulajdonképpen szinte mindig ugyanolyanok maradtak, a szoknya szabása viszont követte a divatot. Ez ma is így van. Nálunk mindig a szoknya formája illeszkedik a divathoz, illetve amikor rövid kabátkák vannak divatban, akkor rövideket készítünk, amikor hosszúak, akkor hosszabbakat. Természetesen az alkotói szabadság azért szigorú szabályokat követ, hiszen a paszományt nem lehet rátenni minden ruhadarabra, nagyon fontos a kabát vonala, hogy zsinórozható vagy paszományozható legyen.
– Hogyan születnek a ruhák?
– A ruhákat közösen tervezzük a csapatommal. Nem úgy születnek a ruhák, hogy leülünk, kitalálunk valamit, és azt lerajzoljuk, hanem minden új forma megtervezését hosszabb-rövidebb kutatómunka előzi meg, hogy a mai divatot és a tradicionális vonalakat a lehető legtökéletesebben ötvözzük. Hatalmas szakirodalmunk van. Könyvtárunk egyik büszkesége A magyar viseletek története című ritkaság, amely a 11. századtól mutatja be a magyar ruhákat. A kötet szerint az 1400-as évektől jelentek meg a rátétek, a következő századtól pedig feltűntek a paszományok is. A férfiak fölül hordták a díszmagyar kabátot, alatta viselték a mentét. E remek kötet mellett a Magyar Nemzeti Múzeumban kiállított ruhák is sok ötletet adnak.
– Ruháikat különleges motívumokkal díszítik. Ezeket Önök találják ki?
– Nagyon sok időt és nagy gondot fordítunk a díszítőelemekre. Ha meglátunk valahol egy mellénykét egy szép díszítőelemmel, akármilyen kopott is, megvesszük, hogy a motívumot tanulmányozzuk, majd beépítsük a kollekciónkba. Előfordul, hogy új díszítőelemet találunk ki, de azok szinte soha sem olyan szépek és különlegesek, mint a régiek.
– Mi lehet ennek az oka?
– Régen ráértek az emberek. Egy díszruha hónapokig készült. A családi vagyon kincsét képezte. Nemzedékről nemzedékre örökölték, végrendelkeztek róla, minden alakítást feljegyeztek. A parasztasszonyok télen hímeztek. A mai kezek már nem is alkalmasak erre. Amikor egy lány a saját kelengyéjét hímezte, előírták, hogy tizenkét ingujjnak, ugyanennyi lepedőszélnek és rokolyának, továbbá hat kis ingnek kell lennie. A kelengyét az esküvő előtt bemutatták, egy szekéren végigvitték a falun. Mindenki arra törekedett, hogy az övé legyen a leggyönyörűbb. Régen nem szintetikusan festettek, hanem a tulipánból, ibolyából, különböző virágokból, hagymából nyerték a színeket. Sokkal gyönyörűbb és gazdagabb színvilág volt régen, mint most.
– Milyen színekkel dolgozik?
– Nagyon szeretem a természetet. A színkombinációkat is a természet színeiből válogatom: a föld, a virágok színeit használom. A természet soha sem téved. Soha nem nő két olyan virág egymás mellett, amelyeknek ne passzolnának a színei.
– Ruháik különleges díszítőeleme a paszomány és zsinórdíszítés.
– Igen, a ruhák egy részét csak zsinórozzuk. A zsinórdíszítést mi tesszük rá. Hatalmas munka. Sokszor egyetlen kabátot három-négy napig zsinórozunk. A paszományokat készen vesszük, Tóth János paszománykészítő-mestertől. A gombot a paszomány mellé, amelyből csak páratlan számú, tehát öt vagy hét lehet egy ruhán, hatszáz öltéssel varrjuk fel.
– Milyen anyagokból készülnek a ruhák?
– Nagy szívfájdalmam, hogy nem tudunk magyar szövettel dolgozni, mert ma már egyáltalán nem működik textilipar Magyarországon. A nemzeti viselet megvarrásához szükséges anyagok nagy részét Olaszországból, illetve Angliából hozatjuk. Alapszabály, hogy csak száz százalékig természetes anyagokból dolgozunk. A népviseleti jellegű ruhák azonban eredeti darabokból készülnek. Hatalmas gyűjteményünkből dolgozunk. Ahhoz, hogy megvarrjunk egy régi, kézzel szőtt lenvászon blúzt, körülbelül ötven ingből kell keresni két-három teljesen hasonló színűt és anyagút. Ezeket szétfejtjük, főzzük, folttalanítjuk, kitaláljuk a fazonjukat, szabjuk és megvarrjuk.
– Minden darab a műhelyükben készül?
– Természetesen. Ezeket az öltözeteket nem lehet szalagmunkában készíteni. Minden darab kézműves alkotás, ahol minden milliméter számít. Nálunk egyetlen kabát négy-öt, akár hat napig készül.
– Mikor és kik kezdték hordani a nemzeti viseletet?
– A viseletkutatók szerint a török korból örököltük a kaftán magyarosított változatát, a dolmányt. A formája származhat a törököktől, de a motívumok régi magyar díszítőelemek. Még a honfoglalás kori tarsolymotívumok részleteit is fel lehet fedezni ezeken a ruhákon. II. Rákóczi Ferenc udvarában terjedt el igazán, ahol a magyar arisztokrácia zsinóros, paszományos viseletben járt. A nemzeti viselet mindig is hordozott politikai üzenetet. Mindig akkor viselte a magyarság nagy kedvvel, amikor nagyon erős elnyomás alatt élt. A reformkorban az 1848-as forradalomtól a ’67-es a kiegyezésig szinte minden magyar érzelmű ember hordta. Később a millennium idején reneszánszát élte, amikor is a nagy ünnepségekre szinte mindenki új díszmagyart készíttetett. A negyvenes évek elején németellenes éllel újra virágkorát élte a magyar viselet. Zsindeyné Tüdős Klára, az Operaház jelmeztervezője volt az első, aki összehozta a népviseletet a nemzeti viselettel, a hímzéseket a paszományokkal. Nagy sikert ért el egész Nyugat-Európában, szinte minden nagyvárosban magyar bálokat rendeztek, ahol ezekben a viseletekben jelentek meg a hölgyek. A kommunizmusban üldözték a nemzeti viseletet, mert azt a polgársággal és az arisztokráciával kötötték össze.
– Szokott divatbemutatókat tartani?
– Minden év decemberében jótékonysági estet rendezünk Beregszászi Olga művésznővel. A rendezvény bevételét Olga szokta elvinni a kárpátaljai nyugdíjasoknak. Százötven ember kap tízezer forintot, aminek köszönhetően ki tudják fizetni a fűtésszámlájukat. Minden évben nagyon készülünk erre az estre, amelynek első részében nagynevű művészek lépnek fel, a második részben pedig a divatbemutató látható. Ruháinkat nem 185 cm magas, 42 kg-os manökenek mutatják be, hanem közéleti személyiségek, így próbálunk kedvet csinálni ehhez a stílushoz. Legutóbb például Tokodi Ilona, Morvai Krisztina, Sulyovszky Szilvia, Makrai Kati, Pelczné Gál Ildikó, Sasvári Sándor léptek színre az általam tervezett nemzeti viseletekben.
– Mit gondol, lesz még reneszánsza a nemzeti viseletnek?
– Mindenképpen. Egyre nagyobb igénytelenség felé tendál a kereskedelem, de mindig lesz egy réteg, akinek fontos, hogy minőségi, méretre szabott, elegáns ruhát hordjon, amely esetleg még üzenetet is hordoz.
– Munkája számos területből tevődik össze. Mit tekint igazán hivatásának?
– Munkámban az a gyönyörű, hogy számos hivatás ötvöződik benne. Mekkora öröm, mikor munka után két szatyorral, hulla fáradtan bemegy valaki a próbafülkébe, és mire felveszi az általunk készített ruhát, és elmegy a fülkétől a tükörig, öt centiméterrel megnő, gyönyörűen kinyílik. Jó érzés széppé tenni a hölgyeket! Ezeket a ruhákat nem hordják, hanem viselik a nők. Különleges ajándékként élem meg a vevőimmel való találkozást. Akár több órát is eltölt egy-egy vendég nálunk. Leülünk, beszélgetünk, iszunk egy csésze kávét, megbeszéljük, milyen alkalomra, milyen ruhát szeretne. Közben érkeznek más vendégek, bemutatom őket egymásnak, és beszédbe elegyednek. Nagyon fontos személyes kapcsolatok alakulnak ki. Nagyon hálás vagyok a Jóistennek, hogy ezt a feladatot bízta rám. Boldog vagyok, hogy hozzájárulhatok ahhoz, hogy megőrizzük nemzeti örökségünket és magyar identitásunk eme kincsét, a nemzeti viseletet.
