Kárpát-medencei fiatalok zarándokoltak II. János Pál pápa szülővárosába
Az év minden napjára jut egy biztatás
Szerző: Farkas P. József
Június 18-án, kora hajnalban kelt útra a kis csapat, hogy határokon átkelve eljusson Karol Woytila, azaz II. János Pál pápa szülővárosába.
Az első nap estéjén a hosszú úton megfáradt zarándokokat a wadowicei sarutlan karmeliták kolostorában szállásolták el. A város fölötti magaslatra emelt hatalmas épületegyüttest ma is szerzetesek lakják. A leleményes barátok kitalálták: a rend bevételeit gyarapítják, ha szállást adnak a híres zarándokhelyre évente ellátogató százezreknek. A szerzetesi cellákból átalakított egy- és kétágyas szobák berendezése rendkívül egyszerű, szinte puritán, mégsem kelt senkiben hiányérzetet. (II. János Pál pápa maga is fontolgatta, hogy belép a Kármelbe, erre élete során többször is utalt – a szerző.) Rövid pihenő után onnan indult a népes csapat a szent életű egyházfő szülőházában berendezett múzeum és a szomszédos székesegyház megtekintésére. A templomtól alig száz lépésnyire még ma is működik az a híres cukrászda, ahol a világhírű wadowicei krémesek készülnek, melyekből egy alkalommal kereken tizenhetet evett meg az akkor még gimnazista Karol Woytila – legalábbis a személyéhez fűződő számos legenda egyike szerint. Akár legenda, akár valóság, a Szentatya rekordját azóta sem sikerült senkinek túlszárnyalnia. (A wadowicei krémes egyébként valóban rendkívül finom, bár méreteit tekintve némiképp elmarad a mienktől.)
Másnap reggel a kis csapat misével kezdte a napot a helyi székesegyházban. A szentmise után Bagi Ferenc lakiteleki plébános megszentelte a zarándokok helyben vásárolt kegytárgyait, akik még gyorsan vásároltak egy-két dolgot, buszra ültek, és irány Krasznahorka-váralja! A magas hegytetőre épült „büszke vár” alatt Szarka István polgármester fogadta az érkezőket.
A helyi múzeum megtekintése után a társaság a Vas grófhoz címzett vendéglőben eredeti bryndzové háluski-val (tejfölös-juhtúrós nokedlival) csillapította éhét. Ebéd után várnézés következett, majd újfent buszra szálltak és elindultak Kassa irányába.
Kassát az 1900-as évek elején alig negyvenezren lakták. Akkor még a népesség több mint nyolcvan százaléka magyar volt. Rákóczi és Márai városa ma negyedmilliós lakossággal büszkélkedik. Közülük kilencezren vallják magukat magyarnak.
A történelmi belvárosban Kollár Péter, a helyi Thália Színház igazgatója kalauzolta a társaságot. A dómnál Pásztor Zoltán püspöki helynök és Szerencsés János főkonzul vette át az irányítást. A zarándokok a Rákóczi család kriptájában megkoszorúzták a nagy fejedelem sírját, még „bámészkodtak” kicsit a monumentális épületben, aztán megint busz, megint utazás…
Előbb Dobóruszka, onnan a kettévágott falu, Kis- és Nagyszelmenc felé vették az irányt. A szlovák-magyar határ átlépése előtt még lerótták kegyeletüket a borsi Rákóczi-kastélyban, majd ettek-ittak a Tokaj-hegyaljai Mád plébánosának, Darvas László kanonoknak a borospincéjében, ahonnan este kilenc után elindultak hazafelé a háromnapos zarándokútról.