Az imádság helyei az ezredfordulón a zsidó, a keresztény és az iszlám vallásban
Tér és imádság
Szerző: Fehérváry Jákó OSB, Uri Asaf, Abdul-Fattah Munif
A kiállítás, amelyet Pazár Béla építész nyitott meg, és amelynek anyagából katalógus is készült, 2007. november 11-ig látogatható.
A rendezők három olyan épületet választottak az ezredforduló Európájából, amely az adott vallás egy-egy helyi közösségének megbízásából készült: egy zsinagógát Németországból, egy keresztény szerzetesi templomot Csehországból és egy mecsetet Boszniából.
Az építészek mindhárom esetben a kortárs építészet élvonalából valók: Wandel Hoefer Lorch+Hirsch (zsinagóga), John Pawson (szerzetesi templom) és Zlatko Ugljen (mecset).
A fényképeket, tervrajzokat, a történeti és funkcionális áttekintéseket, továbbá a szakértők bevonásával készített teológiai reflexiókat az imádkozó közösségek hangjai is kiegészítik.
Ahogy a 21. század elején Európa három különböző pontján elmondott imádság is – míg ismétli az ősi szavakat – ugyanaz és mégis más, az itt bemutatott három épület is: bár őrzi és megismétli a jól ismert formákat, mégis más.
A keresztény templom
A korai keresztény közösség ünnepi összejöveteleiről kapta nevét. Ezeket kezdettől fogva vasárnap tartották, hiszen a tanítványok a hét első napján, vagyis a zsidó shabbatot követő napon fedezték fel az üres sírt, s vitték meg társaiknak Jézus feltámadásának hírét.
Az ősegyháznak eleinte nem voltak kultuszhelyei: istentiszteleteik magánházaknál voltak. Később szükség lett olyan terekre, ahol egyre többen fértek el. Ezeket eleinte a gyülekezet otthonának – domus ecclesiae – nevezték, majd az épület neve lassan eggyé vált a gyülekezetével.
Mint ahogyan a név is mutatja: a keresztény templom az imádkozó Egyház otthona, háza. Isten elsősorban a hívők szívében és közösségében van jelen, ők az igazi, „élő kövekből” épült templom. A konkrét kőépület teret ad, hogy ez a közösség újra és újra testet ölthessen.
A templomnak két fő pólusa van
A keresztények összejöveteleiken Jézus Krisztust ünneplik mindenekelőtt abban a formában, amit ő maga hagyott tanítványaira az utolsó vacsorán. Ha ennek külsőségei változtak is az évszázadok folyamán, alapvető rendje ősidők óta változatlan: a zsidó zsinagógai gyakorlathoz hasonlóan a keresztények is meghallgatnak egy-egy részt a Szentírásból, s a közösségből valaki értelmezi a hallottakat; ezt követi a kenyér és bor felajánlása és szétosztása.
Az ünneplés e két részének megfelelően a templomnak két fő pólusa van: a felolvasóállvány, más néven ambó, ahonnan Isten Szavát hirdetik, valamint az oltár, az Úr asztala, ahol az ünnep kenyerét és borát felajánlják. Az idők folyamán kiemelt jelentőségre tett még szert az istentiszteletet vezető pap széke, a szédesz, a tabernákulum, ahol az eucharisztia kenyerét őrzik és tisztelik, és bizonyos templomokban a keresztelőkút, ahol vízzel való leöntéssel vagy alámerítéssel avatják be az újonnan megtérőket a keresztény közösségbe.
Szerzetesi templomokban elengedhetetlen a jól elkülöníthető kórus: itt gyűlik egybe naponta többször a szerzetesközösség, hogy zsoltárok és himnuszok éneklésével dicsérje Istent és imádkozzon az egész világért.
A keresztény közösség imádsága és ünnepei szorosan kötődnek az idő ciklikus váltakozásához, a kozmosz rendjéhez, a nap járásához, az égitestek mozgásához: a templomokat ezért gyakran tájolják, többnyire kelet-nyugat irányba, s építésükkor a fény különös szerepet kap. A felkelő nap beragyogja az épületet, ahogyan a feltámadt Krisztus is fénybe vonja az egész világot.
A kis szentély és a kiválasztott hely
Dávid király ünnepi ruhát ölt és táncolva követi a hazatérő frigyládát. Úgy látszik, ennyi viszontagság után végre a végleges helyére kerül. Valóban, a hányattatott sorsú kőtáblák aztán négyszáz évig Jeruzsálemben nyugodhattak, de végül a babilóniai hódító zsákmányai lettek.
Az elpusztított szentéllyel együtt eltűnt a két kőtábla, de jelen maradt az a szívet és kőzetet átható erő, amelynek a hívő örökre engedelmeskedhet. Ez az erő a „kiválasztott helyről”, Jeruzsálem földjéből ered: „vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen, a melyet mondándok néked” (1Móz 22,2). (Jeruzsálem számos neve közül egyik: Mórija). Ábrahám próbatétele után nép születik, amely a próbatétel helyén (a kiválasztott helyen) szentélyt épít. A szentélyek pusztulását követően azonban a szentély szerepét átveszi a zsinagóga, melyet a nép mikdás meátnak, kis szentélynek nevez. A zsinagóga tengelyének iránya soha nem tetszőleges: a hívő, aki jeruzsálemi zsinagógában imádkozik, a szentély (helye) felé fordul, a Jeruzsálemen kívül imádkozó pedig Jeruzsálem felé. A zsinagóga apró mágnesként igazodik a „kiválasztott hely” szentségének erőteréhez.
A ókorban (i. sz. 2. század) a zsinagógák bejárati fala nézett Jeruzsálem felé, később (i. sz. 5. század) az ezzel szemben lévő hátsó fal. A zsinagóga építészettörténeti „megfordulását” valószínűleg az idézte elő, hogy a korábban hordozható frigyszekrény és benne a Tóra „végleges” helyre került, vagyis a hátulsó falba süllyesztett szekrénybe. A Tórát a frigyszekrény közelében elhelyezett pultra (bimá) helyezve olvassák. A törvény örök. I. e. 586-ban semmi se veszett el. A Tóra és az elveszett két kőtábla egy és ugyanaz. A zsinagógák építészete is megtanít arra az igazságra, hogy a Törvény és a Mórija földje a két legbiztosabb orientációs pont egy nép hányattatott sorsában.
Uri Asaf
Az iszlám imahely sajátosságai
Az „iszlám” szó jelentése: alávetettség, hódolat az egy igaz Istennek; de jelent békét, békességet is: az ember megbékélését önmagával és környezetével. E békesség megéléséhez elengedhetetlen olyan imahelyek, úgynevezett mecsetek vagy dzsámik kialakítása, ahol a hívő nyugalomba vonulhat, és úgy imádkozhat, hogy csend és harmónia veszi körül. A mecsetet nemigen lehet elképzelni egy vagy több minaret és kupola nélkül, melyeket a Mekkai Nagymecset, tehát az ima iránya felé tájolnak. Az imairányt általában egy mihráb (imafülke) jelzi a Mekkára néző falon. Ugyanazon az oldalon áll a szószék, arabul minbar. A falakon általában kalligráfiát vagy arabeszket lehet látni, mely az Isten nevét, vagy Korán-idézeteket rejt magában. Emberábrázolást nem láthatunk, hiszen az iszlám – szigorú monoteizmusából fakadóan – tiltja az ember- és állatábrázolást. Az iszlám a köztudatban az arabok vallásaként él, ám a világon az egyre növekvő (jelenleg 1,5 milliárdnyi) muszlim népesség körében az arabok aránya 18 százalékra csökkent. Így aztán a különböző égtájak építészeti öröksége hatással volt többek között a mecsetekre is, amelyek kezdetben igen egyszerűek voltak, később azonban építészetileg egyre díszesebbé, egyre fényűzőbbekké és pompásabbakká váltak. Az utóbbi időkben azonban érezhetően ismét az egyszerűbb, a figyelmet kevésbé elvonó imahelyek iránt nőtt meg a vonzalom.
Abdul-Fattah Munif
Magyarországi Muszlimok Egyházának képviselője
