Tandíj, vizitdíj, művi meddővé tétel, gyermekpornográfia…
Támadások vagy reformok?
Szerző: Bókay László
Fotó: Lambert Attila
Húsz évvel ezelőtt a nagycsaládosok egyesületet hoztak létre, hogy közös örömeiket, problémáikat egymással megosszák, adott esetben egységesen léphessenek fel a társadalmat, a családokat érintő kérdésekben. Manapság egyre többet lehet hallani hangjukat. Nem azért, mert hangosabbak lettek, hanem mert – jogosan – úgy érzik, egyre nagyobb gondot jelent megélhetésük, egyre többször érzik magukat hátrányos helyzetben. A gyerekeket érintő kérdésekben is gyakran szót emelnek. Legutóbb a Parlament elé került javaslat kapcsán szólaltak meg, amikor a fiatalkorúak pornográf felvételeken való szereplésének legalizálása került szóba. A tervezet minden jel szerint elbukott, ám ennek kapcsán érdemes volt Szabó Endrét, a Nagycsaládosok Országos Egyesületének elnökét felkeresni, hogy a családokat érintő problémákról kérdezzük.
– Korábban is rendszeresek voltak az egyeztetések a NOE és a kormány szakértői, döntéselőkészítői és döntéshozói között. Az utóbbi években azonban sok esetben ez a látszategyeztetések szintjére süllyedt. Pedig a gyermekeinket, családjainkat érintő kérdésekben mindig szívesen álltunk és állunk a törvényalkotók rendelkezésére is. A vonatkozó kormányelőterjesztést nagyon rossz üzenetnek tartjuk. A változtatásnak sem az idejével, sem a módjával nem értünk egyet, eredményét pedig egyenesen botrányosnak tartjuk. Meggyőződésünk, hogy a jelenlegi helyzetben, amikor az ország ezer sebből vérzik, nem ez a legfontosabb probléma. A törvénytervezet nyilvánosságra kerülését követő felháborodáshullám megmutatta, hogy olyan előkészítetlen, végig nem gondolt módosításról van szó, melynek sem társadalmi, sem politikai támogatottsága nincsen. Egy ilyen, a társadalom szinte minden rétegét érintő erkölcsi kérdésben ki kellett volna kérni a szakmai, a társadalmi szervezetek és az egyházak véleményét is. Nem feltételezem, hogy a kormány egyhangúlag a gyermekek kiszolgáltatottságát akarta volna törvényben rögzíteni, de az eredmény mindenképp ez lenne.
– „A törvényjavaslat szigorítást és nagyobb védelmet jelent a gyermekek szexuális kizsákmányolása, illetve a gyermekpornográfia terjedése ellen” – közölte Korózs Lajos, az MSZP országgyűlési képviselője. Mit szól ehhez?
– Mint mondtam, a törvénymódosítás benyújtása önmagában is nagyon rossz üzenet, ezt ilyen cinikus vagy dilettáns nyilatkozatokkal tetézni nem érdemes. Elegánsabb, ha azt mondják, hibáztunk, a vonatkozó részt visszavonjuk. Így kisebb a presztízsveszteség és kevesebb emberben hagynak tüskét.
– Bár úgy tűnik, hogy a kormány ebben a kérdésben visszakozni kényszerül, mégis mintha családsegélyezés helyett a fiatalokat a prostitúció támogatásával akarná tovább zülleszteni a kormányzat.
– A kérdés összetett. Én mindig a családpolitika kifejezés híve voltam. A segélyezés a családok elszegényedésével párhuzamosan mind kiemeltebb szerepet kaphat egyesületünk életében, de nem lenne erre szükség, ha a politika főszereplői egy társadalmi és politikai konszenzuson alapuló, hosszú távú családpolitika kidolgozására, elfogadtatására és megvalósításra törekednének. Összekeverik a családpolitikát a szegénypolitikával.
Erkölcsi szempontból biztosan igaz, hogy a többség nem érdekelt a prostitúció támogatásában, a családok lezüllesztésében. Ám egyes szereplőknek lehetnek ilyen szándékai, máskülönben – úgy vélem – nem kerülhetett volna kormány elé az anyag. Az, hogy ezt mégis egyhangúlag elfogadták? Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a túlterheltség, az érdektelenség, a figyelmetlenség eredményezhette. Az is elgondolkoztató, hogy egy ilyen ostoba döntést hozó kormány miként védheti meg a családosok érdekeit.
– Sikerült elérni, hogy vizitdíjat a tizennyolc év alattiaknak nem kell fizetniük. De sokan vannak, akik e kor elérése után is tanulnak, nincs keresetük. Ráadásul tandíjat is kell fizetniük. Miként érinti a nagycsaládokat mindez?
– Ezek az intézkedések túl mutatnak a nagycsaládok speciális nehézségein, és felvetik a társadalmi igazságosság kérdését, de a kormánypártok jövőképének hiányát is. A társadalmi különbségek az elmúlt tizenhat évben nőttek. A kormányzati intézkedések, ahelyett, hogy legalább lassítanák, mind gyorsabbá teszik ezt a folyamatot. Ezek közé az intézkedések közé tartozik a vizitdíj és a tandíj is. Visszatér a „feudalista” modell. Csak egy gyermek taníttatására lesz pénz, a többi dolgozik. Akkor talán ki lehet fizetni a vizitdíjat, és a tandíj fel sem merül. Képzelje el, miként lehet egy ötgyermekes, az apa által eltartott családnak párhuzamosan két vagy több tandíjat éveken át kigazdálkodni! Munkanélküliségről vagy arról, hogy esetleg elsőre nem sikerül a felvételi az áhított szakra, már ne is beszéljünk.
– A művi meddővé tétel korhatárának csökkentése miatt Önök tiltakoztak. Mi a NOE véleménye?
– Ugyanaz, mint a Btk. pornográf felvételek legalizálásának tervezetéről: támadás a család, a társadalom ellen. Nem jó, mert végiggondolatlan és káros a fiataloknak. Ez a kérdés is túlmutat önmagán. Nem mondhatjuk azt a gyermekeinknek, hogy abban a családokat megnyomorító gazdasági válságban, melyben most vagyunk, az a legnagyobb problémánk, hogy miként engedjünk teret a jogilag nagykorúvá válóknak az öncsonkításra, bár nem gondolom, hogy a törvény hatására tömegek indultak volna a nőgyógyászatokra, mégis a közgondolkodásra lehet rossz hatással, és ez kevés kivétellel nem lehet célja a döntéshozóknak.
Remélem, hogy nem szándékosan, de rossz megoldás született. A gyermekek nemi érése felgyorsult, ugyanakkor lelki épülésük lelassult. Az életkezdés, a párválasztás, a családalapítás viszont időben kitolódott. Később következik el az az életkor, amikor az egyén hosszútávra képes és akar tervezni. Erre a kormánypártok azt mondják, a fentiek mellett is fontos, hogy már 18 éves korban visszavonhatatlan döntést hozhasson a „gyermek”. Ezzel a törvénnyel olyan lehetőséget adunk a gyermekünknek, mellyel, ha él, visszavonhatatlanul csak szegényebb lehet.
Amikor nő az infláció, a munkanélküliség, az eladósodottság, de csökken a termelés, a születések száma, az átlagéletkor; iskolákat, óvodákat, kórházakat zárnak be, és tömegeknek kerül veszélybe a megélhetésük, teljesen felesleges az embereket alapvető erkölcsi kérdések átértékelésével riogatni, ingerelni. Előre lehetett tudni, hogy ezek a döntések a közügyek iránt érdeklődők felháborodását és ellenállását fogják kiváltani. Ezek a döntések, illetve javaslatok mindenkinek károsak, csak figyelemelterelésre jók.
– A demográfiai mutatók Magyarországon rendkívül rosszak. A nagycsaládok – értelemszerűen – vállalják e tendenciák javítását. Ennek ellenére számtalan döntés, törvény, rendelet módosítása épp őket sújtja a legjobban. Mik is ezek?
– Minden megszorító intézkedés az alapvető szükségletek többszöröse miatt halmozottan érinti a több gyermeket nevelőket. Nem egyszerűen néhány intézkedésről van szó, mint a vizitdíj, a tandíj, az áfa, a gáz, a víz, a villanyáram áremelése, a közlekedési költségek emelkedése. Nemcsak arról szól a megszorítás, hogy a nagycsaládok kicsit rosszabbul fognak élni, mint sokan az országban. Nekik sok esetben már nem a megélhetésükről, hanem a túlélésükről van szó. A nagycsaládoknál az édesanya, aki sokszor 15–20 évig otthon dolgozik, a minimálbért sem kaphatja meg. Az édesapa keresetéből nem három-négy fő megélhetését kell biztosítani, hanem hat-nyolc vagy több családtagét. Ahány gyermek, annyi osztálypénz, erdei tábor, osztálykirándulás, edzés, hegedűóra stb. Egyik sem megspórolható. Az átlagosnál kisebb a bevétel, de az átlagosnál nagyobb a kiadás. A nagycsaládosok többsége bérből, fizetésből él, tehát a járulékemelések rajtuk hajthatók be leghamarabb. Most gyakorlatilag azoktól vesznek el aránytalanul sokat, akiknek különben sincsen sok, vagy már semmijük sincs.
Érdemes volna azt is megvizsgálni, hogy a nagycsaládosoktól elvont pénz vajon milyen mértékben javítja a költségvetés egyensúlyát. Ha figyelembe vesszük, hogy a családok öt százalékában nevelkedik a gyerekek huszonöt százaléka, könnyen kiszámolhatjuk, hogy nem ettől az elvonástól fog helyrebillenni a költségvetés, ugyanakkor ezen családok célzott támogatásával a gyermekszegénység gyorsan enyhíthető lenne. Sok családnál a nagyon kevésnek tűnő elvonás is jelentős, hiszen alapvető dolgokról kell lemondaniuk. E megszorító intézkedések sok kárt okoznak, míg költségvetési hasznuk a teljes államháztartást tekintve elenyésző.
Az igazságtalanság akkor szembeötlő igazán, ha végiggondoljuk: sokan kínkeservvel, nélkülözések közepette nevelnek, taníttatnak 4–5 vagy sokszor még több gyermeket, és ezek a gyermekek azoknak a nyugdíját is meg fogják termelni, akik most a rájuk vonatkozó döntéseket előkészítik, meghozzák. Abba pedig még belegondolni is tragikus, hogy milyen esélyei vannak azoknak a szülőknek a nyugdíjra, akik két vagy több másodállásban próbálják a legalapvetőbbeket családjuk számára előteremteni. Az anyák megalázóan alacsony juttatásáról – akár a gyesre, akár a főállású anyaságra gondolunk – már nem is szívesen beszélek. Egy szó mint száz, akik a legrosszabb helyzetben vannak és legkevésbé érdemelnék meg, azokat sújtják legerőteljesebben. Véleményem szerint ezen a családokat sújtó, nem végiggondolt politikán közös akarattal, jó szándékkal változtatni lehet és kell is.
Az idén ünnepli születésének 20. évfordulóját a NOE. Ebből az alkalomból minden hónapban szerepeltetünk honlapunkon (www.noe.hu) egy-egy családoknak szóló üzenetet. Befejezésül a sok gond után, amiről az imént beszéltem, hadd idézzem a hónap üzenetét Székely Kamillától, a Pécsi Székesegyház Nagycsaládos Egyesület egyik vezetőjétől: Gyermekeink szeretetteljes felnevelése testben és lélekben olyan biztos feladat számunkra, mely egész családunkra, de nemzetünk jövőjére is kihat. Nem befolyásolja ezt a politikában és gazdaságban uralkodó káosz és kiszámíthatatlanság sem. Ha mi ismerjük értékeinket, és ragaszkodunk is azokhoz, akkor miénk a jövő!
