Nyolcvanéves XVI. Benedek pápa, az „igazság munkatársa”
Pápaságának kulcsszavai: béke, kultúra, igazság
Szerző: Kránitz Mihály
A háború rémtettei
Az első világháborút lezáró versailles-i békeszerződés eredményeként Németország egy legyőzött, megalázott, ingatag helyzetű állam lett. Az általános elégedetlenség következtében a német nép belesodródott a hitleri rémuralomba, mely a háború kitöréséhez vezetett. 1939 őszén a traunsteini kisszeminárium katonai kórházzá alakult át. Már 1939 márciusában kötelező volt minden tizenkét év alatti német fiatalnak belépnie a Hitlerjugendbe. Történészek szerint a kamaszkorúak nyolcvanöt százaléka – olyan későbbi ismert személyiségek, mint Jürgen Habermas vagy Günter Grass – tagja volt ennek a szervezetnek. Az ifjú Ratzinger egész egyénisége tiltakozott a kollektív bánásmód és a fizikai erőszak ellen. Matematikatanárának köszönhetően egy igazolással távol maradhatott a rendezvényektől. Németország éppen ekkor támadta meg a Szovjetuniót. Georgot 1942-ben munkaszolgálatra vezényelték, majd Franciaországba került. Joseph ekkor latint és görögöt tanult, Goethét és Schillert olvasott. Felfedezte a 19. század nagy szerzőit, verseket írt, liturgikus szövegeket fordított. 1943. július 26-án osztálya minden szeminaristájával együtt ő is behívót kapott Münchenbe, a Luftwaffe kötelékébe.
1944. szeptember 10-én mentesítették a tankötelezettség alól, de mivel már tizenötödik életévét betöltötte, egy újabb parancs kötelező munkaszolgálatra rendelte. Más traunsteini társaival együtt az Ausztria és Magyarország határán levő Dél-Burgenlandba vezényelték. Az ifjú sorkatonák ekkor szembesültek a háború nyers valóságával. 1944 októberében a front egyre nyugatabbra helyeződött. A magyar kapituláció után az ifjú Ratzinger és osztálytársai minden magyarázat nélkül visszakapták civil ruháikat, és vasúton Salzburg felé irányították őket szüntelen légitámadások közepette. Ő vérmérgezése miatt visszatérhetett családjához, ám három hét múlva újra behívták Münchenbe. Hamarosan amerikai fogságba esett, ahonnan 1945. június 19-én szabadult.
Ratzinger bíboros többször felidézte ezeket az eseményeket, legutóbb 2004. június 5-én, a franciaországi Caen Saint-Étienne-székesegyházában, a normandiai partraszállás évfordulóján. Emlékeztetett rá, hogy a nácizmus a hazugság uralma és a félelem rendszere volt, s a partraszállás áldás volt „nekünk, németeknek”, és a múlttal való szembenézés alkalmával az európai államoknak kétszer is meg kellene fontolniuk, hogy elvetik-e maguktól a keresztény erkölcsöket. Döbbenetes a párhuzam Karol Wojtyla és Joseph Ratzinger, a két későbbi pápa élete között, akik fiatalkorukban – bár két különböző fronton, de – ugyanazt a barbárságot ismerték meg: egyikük Krakkóban, nem messze az auschwitzi tábortól, másikuk München környékén, Dachau közelében. Mindezt anélkül élték át, hogy akár csak egyetlenegy puskagolyót is ellőttek volna.
Szellemi felkészülés
1945 őszén, néhány héttel karácsony előtt százhúsz papnövendék költözött a München melletti Freising szemináriumába. A legfiatalabbak – mint Joseph – még nem voltak húszévesek. A papságra készülők számára a pokol nem fikció volt – épp ebből menekültek meg. Mindenkinek volt halottja családtagjai vagy barátai között. Mindannyiuk szívében ott volt egy jobb világ reménysége és egy új alapokon megvalósuló társadalom felépítésének a vágya. Joseph Ratzingernek a lengyel Karol Wojtylához hasonlóan meggyőződése volt, hogy nemcsak anyagi, hanem vallási megújulásra is szükség van. Szerencsére a freisingi szeminárium könyvtára nem szenvedett súlyos károkat, így a fiatal Ratzinger felfedezhette Péguy, Claudel, Mauriac, Bernanos és Sartre műveit, ezen kívül Nietzschét, Heideggert, Bergsont, de főleg a születő perszonalizmust is. Különösen érdekelte Dosztojevszkij, Le Fort, valamint a müncheni filozófus, Aloys Wenzel. A teológiában Romano Guardini volt a mestere, és az az egzisztenciális dráma, melyben „Isten nemcsak egy hatalmas Ő, hanem egy élő Te”.
Húszéves korában oktatóinak egyénisége meghatározó volt számára. A tomista filozófus, Arnold Wilmsen elfordította Aquinói Szent Tamás skolasztikájától és szisztematizmusától, és Szent Ágoston, majd a zsidó Martin Buber írásaiban mélyedt el.
1947 augusztusában a müncheni egyetemen folytatta teológiai tanulmányait, ahol ideiglenes termekben folyt az oktatás, az első előadásokat egy üvegházban hallgatták. Ebben az időszakban saját hivatásával kapcsolatban is kérdéseket tett fel: „Vajon illik-e hozzám a papság és a cölibátus?” A későbbi pápa elmondta: jóllehet vívódott, de soha nem volt szerelmes, és a fiatal nőkkel kapcsolatban soha nem lépte át a barátság határát.
Egy másik kérdése a tudományos életpályával kapcsolatban fogalmazódott meg: „Vajon nem elég egyszerűen csak professzornak lenni? Mert a papi hivatással kevésbé összeegyeztethető a tudományos kutatás.”
Végül 1950-ben, utolsó teológiai vizsgáját követően döntött végérvényesen a papság mellett. 1951. június 29-én, Szent Péter és Pál napján Joseph és Georg negyven kispaptársukkal együtt állt az idős Michael von Faulhaber előtt a freisingi székesegyházban a papszentelés pillanatában.
A huszonnégy éves fiatal pap a müncheni Szent Vér-plébániára került káplánnak, ahol hat osztályra lebontva heti tizenhat órában hittant oktatott, kora reggel gyóntatott – gyakran szombaton is –, vasárnapomként három szentmisét mondott, készült a homíliáira, szentségeket szolgáltatott ki, foglalkozott az ifjúsággal. Kerékpárral közlekedett, így nemcsak München utcáit ismerte meg, hanem azt is belátta, hogy az Egyház még nem válaszolt a modern világ kihívásaira.
Ratzingert püspöke 1952. október 1-jétől a freisingi egyházmegye nagyszemináriumába küldte dogmatikatanárnak. Ez volt az ő igazi területe. Ekkor készült fel doktori tézisére, mely írásbeli, szóbeli és nyilvános védést is magában foglalt. Témája Isten népe és háza Szent Ágoston egyháztanában. Konzulense, Gottlieb Söhngen ezután a középkor egyik legnagyobb teológusának, Szent Bonaventúrának a történelemteológiájára irányította a figyelmét. Ebből 1957-ben írta habilitációs dolgozatát, melyet 1959-ben nyomtatásban is kiadtak.
Fundamentális teológiát tanított a bonni egyetemen, ekkor a Rajna közelében lévő Albertinumban együtt lakott más teológusokkal.
A zsinat „kalandja”
A Köln melletti Bensbergben a Katolikus Akadémia egyik összejövetelén a fiatal professzort meghallgatta Joseph Frings bíboros, aki bejárt bonni előadásaira is. 1959. január 25-én a XXIII. János pápa által meghirdetett II. Vatikáni Zsinatra (1962–1965) teológus-szakértőnek jelölték, és ekkor még nem gondolta, hogy élete új fordulatot vesz. A zsinati előkészületi anyagokat a teológus Ratzinger is megkapta, és ekkor érezte igazán, hogy ez a munka neki való. Azonnal észrevette, hogy a „sémákból” hiányoznak a biblikus és patrisztikus megújulás eredményei; ezt Frings bíboros a zsinati előkészítő bizottságok ülésein szóvá is tette, nem kis vitát okozva ezzel az úgynevezett konzervatív és az újító bíborosok között. Ezeknek Joseph Ratzinger közelről volt a tanúja. Végül a fiatal Ratzinger a zsinati reformfolyamatok jelentős teológiai személyévé vált, és komoly szerepe volt abban, hogy a zsinat sikerrel fejeződött be.
Új szellemi korszak
Az 1960-as évek eleje meglehetősen sok kihívást jelentett Joseph Ratzinger számára. Új gondolati irányzatok és kultúrák keveredtek korának szellemi légkörében, melyeket az Egyház tanításának is fel kellett dolgoznia. A tíz nyelvet beszélő fiatal teológusnak Rómában nagy mértékben kitágult a látásmódja, ismeretei és kapcsolatai megnövekedtek. Münsterben 1963 és 1966 között, Tübingenben pedig 1966 és 1969 között tanított. Az utóbbi helyen nehéz időszakot élt át, mert a nyugat-európai diákmozgalmak hatásai a teológiai órákon is érezhetőek voltak. Ezután a regensburgi egyetemen oktatott dogmatikát és dogmatörténetet, illetve ellátta a rektorhelyettesi feladatot is. Részt vett a Német Püspöki Konferencia és 1969-től a Nemzetközi Teológiai Bizottság munkájában. 1972-ben Hans Urs von Balthasarral, Henri de Lubac-kal és más neves teológusokkal megalapította a Communio című nemzetközi folyóiratot, mely 1974-től kezdve tizenhat nyelven jelent meg, és tekintélyes szerzőktől közölt cikkeket.
A pásztori szolgálat és a hit ôrzése
1977. március 25-én VI. Pál pápa a München–Freising-i Főegyházmegye megüresedett érseki székébe nevezte ki, mivel a hatvanhárom éves Julius Döpfner bíboros, aki a zsinat utáni viták kereszttüzében is meg tudta őrizni a német egyház egységét, egy évvel korábban elhunyt. A negyvenkilenc éves Joseph Ratzingert barátja, a teológus Alphons Auer is bátorította a kinevezés elfogadására. Az új püspök János apostol harmadik leveléből választott jelmondatot: „Cooperatores veritatis” (az igazság munkatársai). Abban a világban, amelyből az igazság majdnem teljesen eltűnt, ez felért egy programmal. Az ötvenéves Ratzingert VI. Pál pápa 1977 júniusában bíborossá kreálta. 1978-ban Rómában I. János Pál pápa váltotta VI. Pált, majd egy hónapra rá, 1978 októberében pápává választották a lengyel származású Karol Wojtylát.
Joseph Ratzinger 1981. november 25-én a Szentatya hívására a Hittani Kongregáció prefektusa, egyúttal a Pápai Biblikus Bizottság és a Nemzetközi Teológiai Bizottság elnöke lett, lemondva korábbi München–Freising-i érseki megbízatásáról. A kimagasló feladat ellenére nehezen hagyta el Bajorországot, egyházmegyéjét és családját.
Ekkor kezdte meg azt a mintegy negyed századon át tartó teológiai munkát, amelyben elkötelezte magát a hit jelenkori magyarázata és tisztaságának védelme mellett. Kényes kérdésekben – mint például a felszabadítás-teológia – is világosan és határozottan foglalt állást, vállalva akár azt, hogy konzervatívnak, „tank-bíborosnak” tekintik. Az ő vezetésével szerkesztették meg 1986 és 1992 között a Katolikus Egyház Katekizmusát. Az Egyház életével kapcsolatos kérdéseket II. János Pál pápával mint személyes jó barát beszélhette meg, és lényeges szerepet játszott a pápai dokumentumok megszületésében is. Számos pápai kongregációnak és tanácsnak a tagjaként teljes áttekintéssel rendelkezett az Egyház működését illetően. Hivatalos tevékenysége mellett több teológiai művet is publikált, és több alkalommal fogadta el újságírók felkérését az Egyház égető kérdéseivel foglalkozó személyes riportra (Párbeszéd a hitről, 1985; A föld sója, 1996; Isten és a világ, 2000).
„Az utolsó európai pápa”
Joseph Ratzinger 2002. november 30-tól a Bíborosi Kollégium dékánja lett, és II. János Pál, a „nagy pápa” halálát követően ő végezte elődje temetési szertartását 2005. április 8-án. A pápaválasztó konklávé döntésének eredményeként április 19-én Ratzinger bíborost választották meg Péter apostol 265. utódjának. XVI. Benedeket sokan „az utolsó európai pápának” tekintették, mivel a világsajtó színes bőrű egyházvezetőt jósolt. Püspöki, és most már pápai címerében látható egy ezüstzsákot cipelő barnamedve, amely mint „Isten teherhordója” a pápa egész mentalitását kifejezi.
Pápaként eddig két fontos dokumentumot adott ki: a Deus caritas est (2005) kezdetű körlevelet és a Sacramentum caritatis (2007) elnevezésű szinódus utáni apostoli buzdítást. Ezek az Egyház lényegét, küldetését, feladatait és megújulásának lehetőségeit tárják fel egy rendkívül összetett világban.
Bár nem volt könnyű II. János Pál örökébe lépnie, de az elmúlt két évben a „hófehér hajú pápa” megtalálta saját hangját, megnyilvánulási módját, mely gyorsan népszerűvé és mindenki által elismertté tette.
