Interjú Péterffy András filmrendezővel
Opportunizmus vagy tisztesség?
Szerző: Bodnár Zita
– A történet sok érzelmet vált ki a nézőből, még felnőtt férfiembereket is felkavar érzelmileg. Ez az érzelemgazdagság sugárzik Jeli Ferenc rendezőből. A csapatot is erre hangolta. Kurucz Sándor nagyon finom, visszafogott, közeli, intim fényképezése, valamint a képek ritmusa hozza létre ezt a szereplők és a nézők közti közelséget. A mai filmek többsége mesterségesen, gyorsan magával ragad, egy pillanatra sem szabad kiesni a ritmusból. A Sínjárók azonban más. Filmnézés közben elrévedünk, elmélázunk, hiszen a mi életünk is teli van a szereplőkéhez hasonló fájdalmakkal. Azt is mondhatnánk, egy kicsit az érzelmek rehabilitálásáról van itt szó. A film nagyon finoman politizál. Teszi ezt abban az értelemben, hogy az ember megélje világának konfliktusait. Például a kárpótlás gondolata ugyan nem direkten, de nagyon fájóan jelenik meg. Engem ne akarjanak kárpótolni azért, amit a szüleimmel tettek! Ez az utólagos „jóvátétel” része annak a folyamatos megaláztatásnak, aminek a 20. századtól kezdve ki vagyunk téve. Nap nap után nagyon keményen éljük át ezt, akár tudatosan, akár tudatlanul. Nem vesszük emberszámba egymást, kapcsolatainkban egyre ritkábban van helye a tiszteletnek és az alázatnak. Ez lett a sikk. És ez a végeredménye ennek a rossz irányba haladó rendszerváltozgatásunknak. A film még nem tudja, hogy a 2007-es helyzet ilyen nyomorult. A történet a 90-es évek elején játszódik, amikor a főhős még csak szorong attól, ami történni fog. És beigazolódni látszik…
– A filmben a testvérpár a mindenkori politika kihívásaira adott válaszok lehetőségét jeleníti meg: opportunizmus vagy tisztesség.
– Nagyon érdekes a filmben a két testvér egymásnak feszülése. A főszereplő Ádám, az 56-os forradalmár, akit a börtönben töltött négy év sem tud megtörni, elveihez mindvégig hű marad. Passzivitásra kárhoztatja magát. A hétköznapokból való kivonulás pedig nagy áldozatokkal jár. Öccse ezzel szemben a tipikus opportunista alkat, aki a rendszerváltoztatással hirtelen kommunistából kapitalista lesz. Testvérét baleknak tartja, aki nem tud és nem is akar „alkalmazkodni”. Ez azonban nem igaz! Egyfajta erkölcsi jóérzéssel tölt el, hogy nem voltam opportunista, sem szervilis, sem hazug. Lehet, hogy látszólag nem praktikus, nem megtérülő befektetés, de emberileg mégis csak az. Sokan azt mondják, ma a kompromisszumok korát éljük. Úgy gondolom, vannak kérdések, amikben nincs megalkuvás.
– A Sínjárók a Magyar Képek alkotóközösség, dramaturgiai műhely jóvoltából kerül a nézők elé. Létezik ma még klasszikus értelemben vett műhelymunka?
– Individualizált, pragmatikus világunk nem becsüli az alkotóműhelyeket. Pedig igenis közösségeket kell teremteni! Egyéni érdekeiken fölülemelkedve, altruista, a másik kibontakozását segítő közösségeket. A szocializmusban elfelejtettünk örülni a másik sikereinek. A szocialista ember a másik eredményeit úgy élte át, mintha az az ő sikerét orozta volna el. Ezt az önzést a mai kapitalizmus csak fokozza. Pedig mennyire fontos, és az igazi kreativitáshoz szükséges a teremtő légkör, hogy érdekek nélkül segítsünk egymásnak!
– Hol tart ma a filmművészet?
– A filmkészítés sok helyen iparszerű tevékenységgé züllött, ami azt jelenti, hogy kicsit pragmatikus, produceri szemlélettel le kell gyártani egy anyagot. Én azt mondom: a film egy alkotás, amit meg kell teremteni. A megteremtés és a legyártás között igen nagy a különbség. Emlékszem, a Nemeskürty István vezette Budapest Stúdióban a 80-as években milyen sokat tanultunk abból, hogy napközben többször is bejártunk a stúdiónak egy kis szobájába, ahol az élet zajlott. Beszélgettünk arról, amit láttunk, olvastunk, vagy éppen egymás könyveiről. Jól éreztük magunkat abban a közösségben. Én egész életemben arra törekedtem, hogy olyan közösségeket teremtsek, ahol a termékeny gondolkodás mellé párosul az együttlét élménye. Akár az egyetemen az Amatőr Filmklubban, a Fotóklubban, a Vizuális műhelyben, vagy akár Eötvös-kollégistaként a videoklubban, vagy az Egyetemi Színpadon tüsténkedtem. Később a Balázs Béla Stúdió jelentette a nagy és izgalmas kísérletet, hogyan tud működni egy műhely. Próbálgattuk a demokrácia lehetőségeit, tudunk-e demokratikusan, felelősen dönteni egy filmtervről.
– Egyetemi tanárként tovább tudja adni ezt a szemléletet a diákoknak?
– Próbálom, de direkt módon nem lehet tovább adni, példát viszont lehet mutatni. Számomra a példa az egyik legfontosabb tartalommal bíró szó. Ez a kifejezés állandóan szerepel a filmcímeimben: Iskolapélda, Példabeszéd… Ez utóbbi sorozatomban a tanítványaimnak felajánlottam, hogy keressenek olyan embereket, akik a maguk terepén példaértékűen, jól, szeretettel végzik a feladatukat, teljes egészében átélik a foglalkozásukat. Ahogy a rossz, úgy a jó példa is ragadós.
– Ha már a dokumentumfilmeknél tartunk, a legtöbb televíziós csatornán ez a műfaj is elindult a bulvár lejtőjén.
– Ne keverjük össze a dokumentumfilm eszközeit felvonultató bulvármutatványokat a komoly analitikus filmekkel. A bulvár hírműsorok nagyon pörgősek, agyonszerkesztik és torzítják a valóságot. A bulvár: didaktikus, felszínes, erőszakos, propagandisztikus. Nem hagyja, hogy a néző elgondolkodjon a látottakon. A dokumentumfilm a megismerés lehetőségét, egy szellemi kalandot kínál fel. Nem magyarázza túl, nem mondja meg, mit kell gondolnunk, ugyanakkor valamilyen közelségbe hozza a szereplőket. Most készítettem Rácz Sándorról, az 56-os Nagy Budapesti Munkástanács legendás elnökéről egy kétrészes portréfilmet. Jelenleg a Világszövetség tiszteletbeli elnöke. Nagyon kemény, ahogy ő fogalmaz: „én egy kényelmetlen embör vagyok”. Igen, az, mert szókimondó, mert szigorú, nagyon konzekvens és kritikus. Úgy döntöttem, a világért sem cenzúrázom a mondatait, és arra sem kérem meg, hogy fogalmazzon árnyaltabban. A film – A vaddiófa árnyéka – a megélt és a megölt forradalomról szól. A megölt forradalom a máról mesél. Arról, hogy ez a forradalom nem tudott még kiteljesedni, mert olyanok akarják kisajátítani, akiknek nem illő.
– Az írástudók árulásának „fénykora” igazán a rendszerváltás után jött el.
– …és a képírástudók árulása is. Az a csapda, amit a hatalom és politika felállít. Ha a kritikai magatartást, ami a legelső feladata, feladja az írástudó, akkor baj van. Olyan nincs, hogy valamiféle álhumánum jegyében nem kritizál. Megjelent a kétféle mérce elve, és az értelmiségben eluralkodott a lekicsinylés: ami nem teljesen az én ízlésvilágom, az biztosan nem jó. Ez gőg. Ezt gyakorolja sajnos az értelmiség. Azt várom, hogy mikor nyitnak az újságok. Mikor következik el az az idő, amikor egy liberális lap észrevesz valamit, ami hiába van megcímkézve, hogy szerzője nemzeti elkötelezettségű, azért ír róla. Várom a gesztusokat minden oldalról. Ha az értelmiség szervilis, és a szervilizmus párthoz vagy érdekcsoporthoz való kötődést jelent, akkor hazudik. Napjaink legnagyobb drámája, hogy a hazugságot csúsztatásnak nevezik. Azt mondják, „nem kell az igazság minden részletét ismernie az embereknek”. Nem kell, de elhallgatni sem szabad. Ilyen értelemben az értelmiség még mindig felelősséggel és példamutatással tartozik.
