Szent Erzsébet évében a női hivatásról
Nőként az Egyház szívében
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Vida József
Egy férfi és egy nő alapvető természete lényeges adottságaiban különbözik. Csak egy példa: mi nők képesek vagyunk minden cél és ok nélkül, csak úgy együtt lenni barátnőinkkel. Kötetlen beszélgetésben, csevegésben, egymásra figyelve. A férfiak barátsága legtöbbször célorientált. Tehát nem az együttlét a fontos, hanem amit együtt csinálnak: a sport, a barkácsolás stb. A jelenlét és a cselekvés embere áll egymással szemben, de mégis teljes, egymást kiegészítő egységben. Ez a nőkre jellemző együttlét-elv és a férfiakra legtöbbször jellemző dominancia-elv ellentéte.
Vagy gondoljunk a családra. A nő az életet, a gyermeket alapvetően önmagáért szereti, olyannak amilyen, míg a férfi, az édesapa legtöbb esetben akkor boldog, ha azt az életet sikerül valamivé, valakivé tenni, formálni. Mindkettő istenképiségünkből adódik, és ne felejtsük el, hogy Istennek mindkettőre szüksége van, mikor egy párra rábíz egy gyermeket.
Isten elôtti egyenrangúságunk nem egyformaság
Sajnos nem tudunk valós teret adni különbözőségeinknek, amik pedig rendkívül gazdaggá tesznek mindnyájunkat. Az Isten előtti egyenrangúságot sajnálatosan egyformaságnak értelmezzük, ami megakadályoz bennünket abban, hogy igazak és ezáltal szentek legyünk. Pedig Isten mindannyiunkat erre hív: „Az az Isten akarata, hogy szentek legyetek” (1Tessz 4,3). Példaképeink a szentek. Gyakran tesszük fel a kérdést: Kiket nevezünk szentnek, miért tartunk valakit szentnek? Hogyan válik valaki szentté? Szent az, aki saját élethelyzetében teljes szívével, teljes lelkével, teljes erejével szereti Istent. Az, aki meri és akarja Istent állítani élete középpontjába. Aki dönt Krisztus, Isten mellett. És az ő szeretett jegyese, az Egyház mellett. Az engedelmes Krisztust követi azon az úton, melyet ő jelöl ki számunkra. Nem a saját önző kívánságaink és bölcselkedésünk által jónak tartott módon. Krisztus-követés, ahogyan a szentek tették, és akik között szép számban voltak nők is. Ha közelebbről megismerkedünk életük néhány fontos mozgatórugójával, talán jobban megértjük őket.
A lét többdimenziójú teljességében
A szeretet szentjére, Árpád-házi Szent Erzsébetre joggal lehetünk büszkék úgy is, mint magyarok, úgy is, mint nők. 2007-ben nemzetünk Szent Erzsébetre emlékezik, nem véletlenül, hiszen alig akad Egyházunk történetében még egy olyan szent, aki 24 év alatt az emberi élet többdimenziójú teljességét ilyen mélyen megélhette. Szívvel-lélekkel átéli a jegyesség édes örömét, a szerelmi házasságot, az anyaságot, a gyászt, az özvegyi sorsot és az önmagát elajándékozó szeretetet. Ő az, aki teljes mélységeiben megéli a Krisztus iránti szenvedélyes szeretetet, és ez az evangélium radikális követésére szólítja. Krisztussal való bensőséges imakapcsolata a szegények iránti szolgáló, irgalmas szeretetre indítja.
Magyarországon született, abban az országban, amelyben a független állami lét és a kereszténység alapjait Szent István király rakta le. Atyja II. András magyar király, anyja a merániai Gertrúd volt. Erzsébetet már négy éves korában eljegyezték Türingia leendő grófjával. Erzsébet teljes szívével átadta magát férjének, akihez a szeretet sokkal erősebb kötelékei fűzték, mint a szülők akarata vagy az együtt töltött gyermekkor. Lajosnak tapasztalnia kellett, hogy felesége szívét, jóllehet nagyon szereti őt, nemcsak ő birtokolja: Isten volt az, aki Erzsébetet egészen lefoglalta magának. És Lajos hálás hittel vette tudomásul, hogy felesége néha éjszaka fölkel mellőle, és a hideg padlóra fekszik, hogy Isten szeretetéért egy időre elhagyja férje közelségét. Azon sem ütközött meg, ha Erzsébet az asztalnál egy falatot sem evett, mert éppen böjtölt. Az 1225-ben kitört éhínség idején teljes tekintélyével Erzsébet mögött állt, amikor fölnyitotta a kamrákat és hombárokat, és ,,kifosztva” a várat, segített az éhezőkön.
Egy asszony, aki megélte a teljes evangéliumot
Erzsébet legbensőbb titka s egyúttal legvonzóbb vonása az volt, hogy tökéletes összhangot tudott teremteni az Isten és a férje iránti szeretet között. Amikor Lajos meghalt, oltalma nélkül nem folytathatta tovább addigi életét, ezért egy óvatlan pillanatban gyermekeivel együtt elhagyta a várat. A későbbi korokban, amikor már nem értették a szegénység utáni vágyat, amely Erzsébet szívében állandóan égett, menekülését úgy magyarázták, hogy ,,elűzték a várból”. Érdemes fölfigyelnünk arra, hogy ez a későbbi értékelés mennyire megváltoztatta Erzsébet alakját: egy kitaszított, szegénységbe jutott grófnő lett, aki csodákat művel, hogy legyőzze környezete gonoszságait, jótettet jótettre halmoz, és fiatalon elég a szeretetben. Ez az Erzsébet-kép közelebb állt a hívők lelkéhez, mert érthetőbb volt, mint azé az asszonyé, aki mindezt szabad megfontolással, önként tette, és akinek férje halála adta az alkalmat arra, hogy az evangéliumot minden fenntartás nélkül élje.
Isten kezében
Utolsó éveiben nagy szerepet játszott Marburgi Konrád, akit maga a pápa jelölt ki Erzsébet lelkiatyjául. Lajos még élt, amikor Erzsébet már arra a Konrádra bízta lelke vezetését, akinek 1226-ban engedelmességi fogadalmat is tett. 1228-ban követte őt Marburgba. Konrád ferences komoly, szent buzgósággal teli pap volt, aszkézisben és szegénységben élt. Nagy feladatának tekintette Erzsébet tökéletességének kibontakoztatását. A szigorú lelkivezető kis hibákért is megostorozta Erzsébetet. Ha észrevette ragaszkodását a világ dolgaihoz, azonnal kegyetlenül megvont tőle mindent. Így tiltotta el tőle utolsó társaságát, két kedves szolgálóját is. Erzsébet pedig nem tiltakozott és nem keresett kibúvókat, hanem Krisztus iránti szerelme jeléül tökéletesen engedelmeskedett. Oly hűséggel és hajlékonysággal simult Isten kezébe, hogy emberi szigor nem tudott ártani neki.
Irgalmas Istenünk, kérünk, világosítsd meg híveid szívét, és Szent Erzsébet közbenjárására segíts minket, hogy a világ által fölkínált jólétet megvessük, Egyházad irányítását önként és engedelmesen elfogadjuk, megragadva a felebaráti szeretet kimutatásának kínálkozó alkalmait, égi vigasztalásodnak örvendve!
(Forrás: Diósi: Szentek élete és Lélek szava 2000. 3., 4., 5. szám)
