Anyák napi tűnődés
Názáreti ámen
Szerző: Jakubecz Márta
Fotó: Lambert Attila
Anyák. Ők azok, akik felvállalják az Istentől rájuk mért sajátságos szerepet: az életadást, amivel az Úr teremtő munkájának rendelik alá magukat. Mindez nem kevés bátorságot feltételez: a názáreti Mária igenjét, azt az „alkudozás nélküli” önátadást, amely minden bizonnyal ott virul mindenfajta hivatás legmélyén.
Ez az anyasorsra kimondott „názáreti ámen” szemben áll napjaink divatos elméleteivel, például az anyaság vállalásának elodázásával, elutasításával, vagy a szándékosan választott „első a karrier, aztán jöhet esetleg a családtervezés” kezdetű számító gondolatsorral... Az anyasors szöges ellentétben áll a dacos-hivalkodóan hirdetett „szinglizéssel” is, éspedig azért, mert az önzésbacilust legyőzve az isteni gondviselésre hagyatkozik. Aki máriás lelkülettel, mély ráhagyatkozással indul az anyaság elébe, az Isten teremtő munkatársává válik.
Igaz, napjainkban sokan szeretnék ezt a gondolatot bagatellizálni, cinikusan lekicsinyelni, és túlzottan patetikus megközelítésnek kikiáltani. De akkor is igaz! Ezt tükrözik Gárdonyi Géza következő sorai is:
„A végtelen, örök, láthatatlan folyamat érint meg, ha anyát látok. Isten gyümölcsfája ő. Őrá száll virágul a végtelenségből jött lélek. Az ő szíve véréből sző magának testet. Mindig érzem, hogy Isten megbízottja ő, amikor a világ szivárványa leér, s női vállat érint.”
Mi, anyák, gyakran tűnődünk el azon, hogy vajon melyek azok a kezdeti, nevezetes pillanatok, melyek során anyává válunk. Talán az áldott állapot „áldottságának” megélése? Avagy az a felejthetetlen mozzanat, amikor először ölelhetjük magunkhoz gyermekünket, aki kilenc hónapig testünk eleven részét alkotta, s velünk együtt lélegzett? Esetleg a szoptatás bensőséges ideje, amikor különleges testi-lelki összhangba kerülünk gyermekünkkel, mert a saját magunk által megtermelt étkünkkel tápláljuk? Netán az apró-cseprő nevelési gondok „edzenek” bennünket vérbeli anyává? Esetleg pont akkor érezzük meg anyaságunk mélységét, mikor beteg kisgyermekünk ágya mellett aggódva virrasztunk?
A kisgyermek vállalása, ápolása majd nevelése pótolhatatlan öröm, amely azonban kemény önmegtagadást is követel. Ám ez az önfeláldozás nem céltalan, nem kirakat jellegű, hanem szeretetteljes cselekmény. Ugyan melyik anya írja fel egy képzeletbeli jegyzetfüzetbe gyermekéért hozott áldozatainak számát?! A Mária-arcú anyák csak a szív számvetéseit ismerik. A tiszta anyaszív munkáját. A jó anya, miként a jó pap, a „szívével dolgozik”, ami persze nem azt jelenti, hogy elveti a szigort, mert a gyermekkel szemben felállított követelmények nélkül csak „majomszeretet” van, és következetes nevelésről ez esetben nem lehet beszélni. Nem válhatunk a gyermekeinken majomszeretettel csüngő giccses anyaszobrokká! S miután a gyermekünket már felneveltük, meg kell tanulnunk őt „elengedni” is, hogy egészségesen önálló életet élhessen. Hogy ne „telepedjünk rá” a további felnőtt életére, hanem inkább segítőkészen, ám diszkréten maradjunk a háttérben...
Az anyák sorsa a szenvedés útja is. Mária anyasága: az öröm és a szenvedés szintézise. Tőle kell megtanulnunk az anyaságunkban örülni, de méltóságteljesen és alázattal szenvedni is. Hittel szolgálni. „Jutalmunk?” – teszi fel bennünk sajnos olykor a kérdést egy ördögtől sugalmazott materialista hang a „valamiért valamit” szellemében. De elűzve e meddő gondolatot, rádöbbenünk, hogy anyaságunk „jutalma” a gyermeki hála vagy hálátlanság, de végső soron mégis az isteni hála!
Anyaságunknak a „názáreti ámen” nem csak a kiindulópontja, mert az édesanyai sors végig „názáreti rejtettség” marad: a háttérben meghúzódó gyümölcsöző tevékenység, ami nélkül nem nőhetne fel a következő nemzedék. Anyaságunk mindvégig „örök 30 év” marad, s ezt az anyasorsunkat – ha igazi önátadást valósítunk meg – Isten szövőszéke egyre értékesebbé szövi...
Nehéz ma „jó anyának” lenni. Az átkosban az anyaság lenézett állapot volt, az anyák napja elködösített ünnep. Ám hiába vagyunk túl a rendszerváltáson – itt, a Felvidéken az úgynevezett „bársonyos forradalmon” –, az anyák tisztelete társadalmunkban még várat magára. Az anyaság megbecsülése helyett a Nyugatról begyűrűzött hamis elméletek terjednek, például egyes politikai pártok képesek zászlót bontani a homoszexuálisok követelései mellett, melyek a gyermeknevelés jogának megszerzésére irányulnak. Vészesen gyakori az együttélés (vadházasság), amelynek kerete nem alkalmas a minőségi gyermeknevelésre. A gyermekvállalás a fiatalság körében sokadrangú kérdéssé válik, az értékrend első helyére a fogyasztói szemlélet révén a karrierépítés, az anyagi javak megszerzésére irányuló irgalmatlan hajsza kerül.
Nehéz ma „jó felvidéki magyar anyának” lenni. Reánk itt a tipikus édesanyai gondok megoldásán túl egyéb feladatok, kihívások is várnak. Átadni őseink nyelvét: nagymamáink, anyáink örökségét.
Meg kell őriznünk tiszta forrásainkat, hogy gyermekeink abból egy életre meríthessenek. Küzdenünk kell, hogy ne váljon az anyanyelvünk puszta konyhanyelvvé, hanem büszkén vállalt, legszentebb örökségként mindennapjaink szóhasználatának alapját képezze!
„Magyar szó, magyar óvoda és iskola” – lebeg előttünk az átörökítendő, kimondatlanul is szívünkbe vésődött jelszó, amelyhez a „magyar ima és szentmise” szókapcsolat úgy társul, hogy a két fogalomkör immár minden álmunkban egymástól elválaszthatatlanná válik.
Felvidéki magyar hívő édesanyának lenni egyet jelent a folytonos, elszánt harccal, amelynek célja, hogy utódainkból nevelésünk által öntudatos magyar keresztények váljanak, akik a kisebbségi sorsban sem riadnak vissza a kihívásoktól. Még akkor sem, ha esetleg olykor riadtan látják az egyre felgyorsuló asszimilációt, ha a bőrükön érzik a visszataszító sovinizmust, és ha keményen kell harcolniuk a magyar iskolák fennmaradásáért és a nemzetiségileg vegyes területek jogos kétnyelvűségéért.
A májusi zsendülésben úgy virágzik minden újjá a természetben, hogy általa új lelkierőre kapunk. Megértjük, hogy bár még mindig nem jött el az „anyák kora”, és bár még nagyon messze vagyunk a társadalomban attól, hogy az egyes törvények, rendeletek az édesanyáknak és a családoknak kedvezzenek, az édesanyai sorsot mégis „itt és most” kell megélnünk, különben eltelik fölöttünk a földi élet.
Az anyaság nyelvtani ideje mindig a jelen idő. Amit édesanyaként ma mulasztunk el, holnap már késő lesz helyrehozni!
Gárdonyi szavaival élve „Isten gyümölcsfái” vagyunk. Miránk száll virágul a végtelenből jött lélek. Ez kiválasztottság. Kár lenne róla önként lemondanunk.
