Beszélgetés Keresztes Ilonával
Az ünneplés titkai
Szerző: Bodnár Zita
– Ön és férje is dolgoznak. Mennyire sikerül összetartani a családot a munka mellett?
– A család tart meg bennünket. Ott kezdődött, hogy Tamással megtaláltuk egymást, és az esküvőn életre szóló házasságot kötöttünk. Ez a legfőbb megtartó erő az életünkben. De ez is korábban kezdődött. Gyerekkoromban soha nem kellett attól rettegnem, hogy a szüleim elválnak. Számomra természetes volt, hogy ők nagyon szeretik egymást, és nem nehéz hűségből élik a szürke hétköznapokat.
– A kiegyensúlyozott családi élethez azért elengedhetetlen, hogy az édesanya otthon maradjon, amíg a gyerekek kicsik.
– Amikor megszülettek a gyerekek, otthon maradtam. Egy évig ugyan dolgoztam közben, de összesen tizenhárom évig otthon voltam velük. Ez hihetetlen jó alapot adott az egész családnak. Rengeteget játszottunk, beszélgettünk, rajzoltunk, sétáltunk a gyerekekkel. Mindenki, aki volt már gyesen, tudja, mennyire strapás feladat ez. 24 órás szolgálat, amiből nincs kilépés, aminek soha nincs vége. Néha az ember cselédéletnek éli meg azt, hogy a fürdőszoba, a konyha és a gyerekszoba között keringve telnek a napjai, és alig léphet ki az utcára babakocsi nélkül. Csak később látszik, mekkora jelentősége van annak, hogy mellettem tanultak meg nem csak járni, de beszélni, énekelni, mesélni, rajzolni, imádkozni és ünnepelni is a gyerekek. Ma is gyakran emlegetik, hogy milyen gondtalan, boldog időszak volt ez az életünkben.
– Az újságíró életét nagyban befolyásolják a határidők. Mennyire csapódik le otthon a munkahelyi feszültség?
– Amikor a negyedik fiunk, Domonkos két éves volt, akkor kezdtem el a Magyar Rádiónál dolgozni. Ez a munka valóban hatalmas lekötöttséggel jár. Halogatni nem lehet semmit, hiszen a rádiónak szólnia kell. Az események, sajtótájékoztatók sem igazodnak a nagycsaládos napirendhez. Előfordul, hogy hétvégén vagy éjszakába nyúlóan kell dolgoznom. Úgy is mondhatnám, hogy ez egy családbarátságtalan munkahely annak ellenére, hogy a munkaidő rugalmas. Mégsem árt nekünk, hiszen nagyon szeretem ezt a munkát, és nem az a jellemző, hogy kifacsarva érek haza. Ha mégis nagyon elfáradok, otthon mindig feltöltődök, és újra tudom kezdeni.
– Mennyire sikerül külön-külön is időt szánni a gyerekekre?
– Nagyon fontosnak tartjuk, de nem könnyű összehozni. Viszont rájöttem, hogy nem kell nagy dolgokra gondolni. Millió alkalom adódik a hétköznapokban is, amit érdemes kihasználni! Elég hozzá egy cipő- vagy nadrágvásárlás, egy hivatalos papír elintézése, amiért sokáig kell sorban állni. Ha valamelyikükkel felkerekedünk ketten, és elmegyünk valahova, az nekünk már különleges alkalom. Ha elintéztük, amit akartunk, nem rohanunk haza. Beülünk egy cukrászdába, megeszünk egy finom süteményt, és közben beszélgetünk. Ezekre a külön alkalmakra mindig emlékeznek a gyerekek, és úgy gondolom, mélyen megőrzik mindazt, amiről ilyenkor szó esik.
– Az ünneplés szeretetét még otthonról hozta, vagy a családjukban alakult ki?
– Ünnepelni világéletemben nagyon szerettem. Otthonról hoztam, ahogy Tamás is. Amikor két ember összekerül, akkor mindkettő hozza magával az ünnepi szokásokat, és ezeknek kell összecsiszolódniuk. Számomra fontosak az ünnep külsőségei is. Karácsony és húsvét környékén tele vannak a színes magazinok dekorációs ötletekkel. Ezek elkészítéséhez nekem egy élet is kevés volna. Soha nem voltam ügyes kezű. De rájöttem, hogy nem a kézügyesség tesz képessé arra, hogy ünnepet rendezzek, hanem az ünnep szeretete. Két-három mozdulattal különleges hangulatot lehet varázsolni. Megveszel néhány színes szalvétát, kiraksz két gyertyát, más tányérral terítesz, mint amivel hétköznap tálalsz, virágot teszel a vázába, és máris kész az ünnepi hangulat. A legfontosabb talán az örömmel való ünneplés. Hiába görnyednék éjszakákon át bármilyen kézműves munka fölött, ha végül karikás szemekkel támolyognék oda az ünnep legfontosabb pillanatában. És teljesen fölöslegesen ragyognak a porcelánok, ha közben feszültek vagyunk, ha belül nincs béke.
– Milyenek a születésnapok?
– A születésnapokra nagyon készülünk. Az ünnepelt tudja, hogy az egész család már hetekkel korábban tüsténkedik. Megy a titkolózás, az ajándékkészítés és vásárlás. Nem számoltam össze, hány tortát „gyártottam” az elmúlt húsz évben, de ezt a munkát soha nem lehet megunni! Készítettem már focipályatortát, gyártottam iskolatáskát marcipánból az elsősnek, alkottunk emeletes fagyitortát nyár közepén… Nem fogyunk ki az ötletekből. Minden gyerekről készült egy kis album a születése körüli képekből. Ilyenkor ezt elővesszük, és mindig újra el kell mesélni, hogyan jöttek világra, mi volt az első szavuk.– Miért kap ekkora hangsúlyt az ünneplés?
– A szélesebb család is összejön minden évben legalább kétszer – karácsonykor és húsvétkor. Nehéz megmagyarázni, hogy mit jelent ez nekünk és a gyerekeknek. Nem azért jó, mert különleges programot szervezünk, bár volt már közös betlehemezés, házi hangverseny is. Nem attól jó, hogy nagyokat beszélgetünk, mert olyan sokan vagyunk, hogy nehéz lenne bárkivel is hosszabban beszélgetni. Talán azért jó az ünnepen együtt lenni, mert fontosak vagyunk egymás számára nemcsak ilyenkor, hanem a hétköznapokon is. Az ünnep olyan fény, amely a visszásságokat is megmutatja. Nem lehet az ünnepi asztal mellett haragot tartani. Valahogyan tisztázni kell a vitás helyzeteket, meg kell próbálni elfogadni a másik igazát is, másképp elvész az ünnep szépsége. A gyász is az ünnepen fáj a leginkább, de az ünnepnek gyógyító ereje is van, és a legtávolabbi helyről is hazaigyekszik az ember, hogy együtt lehessen a családjával.
– A szentmise a feltámadás megünneplése…
– Igaz, de ezt még egy felnőttnek is nehéz minden vasárnap mélységesen átérezni. Hogyan várhatnánk el ezt a kisgyerekektől, akik nem értik még a szertartást? Velünk jönnek, látják, hogy nekünk fontos, de hosszú nekik. Emlékszem az egyikre, aki még alig tudott beszélni. Üldögélt a padban, és mondogatta: „Isten báránya, hagyjál engem békén!” Jó kis freudi félrehallás volt tőle. A gyerekmisén nekik szól a szentbeszéd, de a liturgia ugyanaz, mint máskor. Nem akartuk otthon hagyni őket, ezért két dolgot mondtam, hogy könnyebb legyen nekik: „Gyerekek, nem baj, ha most még unjátok a szentmisét, azt csak a felnőttek bírják, nektek az még hosszú.” Erre mindjárt kihívás lett számukra, és megpróbálták kibírni. Arra kértem őket, hogy csak egy dolgot jegyezzenek meg a miséből. Bármi lehet az. Ha sikerült, már nem jöttünk hiába. Kihúzták magukat, kinyitva tartották a hüvelykujjukat, és ha megvolt, akkor a tenyerükbe zárták. Utána mindig elmesélték, mi volt az az egy mondat, ami megragadta őket. Döbbenetes, hogy a liturgikus szövegből olyan mondatokat hámoztak ki, amit nem is gondoltam volna. A mise egyszer csak elkezdett hozzájuk szólni.
– Talán el is játszották?
– Milliószor eljátszották a misét otthon. Tamásnak a zongorához kellett ülnie, mert ő volt a kántor. Gergő a hátára terítette a pelenkát, az esőköpeny volt a ministránsruha, a sorba ültetett macik is ministránsok voltak. Kirakták a könyvet, gyertyát, virágot, kelyhet, sajtos tallér volt az ostya. Bence még nem tudott olvasni, de fogott egy könyvet, mintha a Szentleckét olvasná: „Testvéreim, menjetek el Máriához!” Aznap ez volt az az egy mondat, ami megragadta.
– Hogyan telnek a nagyobb ünnepek?
– A karácsonyt mindenki érzi és érti. A születéstörténetet a gyerekek is könnyen átélik. Várják az angyalokat, a karácsonyfát és a meglepetést. Persze szépen lassan kinőnek ebből a korból, kezdik sejteni, hogy talán mégsem az angyalok hozzák a karácsonyfát. Egyszer egyikük elmesélte, hogy ő tudja ám, hogyan kerül a karácsonyfa a szobába: „Úgy történik, hogy apa beül a kocsiba, lemegy Nagykanizsára (sose tudtuk meg, miért épp Nagykanizsára), ott vesz egy fenyőfát, hazahozza a csomagtartóban, és a kapuban rábízza az angyalra. Az angyal pedig behozza a szobába, feldíszíti és aláteszi az ajándékokat.” Lassan megértették, mi történik, de az angyalt sose akarták kihagyni. Amikor megkérdezték, hogy is van ez, azt mondtam: amikor karácsonyra készülünk, és egymásnak meglepetést szerzünk, akkor mindenkiben angyal bujkál.
– A húsvétot is ekkora készület előzi meg?
– A húsvét sokkal nehezebben érthető a gyerekek számára. A szenvedést nem szeretjük átélni, a feltámadást pedig ki bírja felfogni? Megünnepelni csak azt lehet, aminek a lényegét értjük, és valóban nagy dolognak tartjuk. Mindig úgy próbáltuk a gyerekeket az ünnephez közelíteni, hogy valami kis dologgal kötődjenek hozzá. Egy óvodás gyerek még nem tud böjtölni, és nem is szabad erre bíztatni, de örömet szerezni már képes. Ha nem beszélgetünk velük Jézusról rendszeresen, nem tudják feloldani a feszültséget a karácsony öröme és a húsvét előtti szenvedéstörténet között. Azt viszont már a kicsik is megértik, hogy milyen lehetett az, amikor Jézust csúfolták, kiközösítették… Ilyen tapasztalatokat minden gyerek szerez az óvodában. Talán igazságtalan bántásban is volt már részük, és azt is tudják, mit jelent az, ha valaki átveszi a büntetést mástól. Később hallanak olyan esetekről, amikor valaki az életét adja más ember életéért. A szertartás alatt érzik, hogy valami nagy baj lehet, ha nem szól a csengő, csak kereplő van. Talán a gyászt is megismerik, ha meghal valaki a családban. Azt mesélik a nagyobb fiaim, hogy a húsvét olyan volt nekik, mint a mesék vége. Aki meghalt, feltámadt, és százszorta szebb lett, mint annak előtte. Hosszú évek és sok szép ünnep kell ahhoz, hogy megszülessen bennük az első igazi húsvét. És lehet, hogy én azt nem fogom tudni, nem fogom látni. Az a lényeg, hogy megtörténjen.
