„Ciprusfenyő sarjad a tövisbokor helyett…” (Iz 55,13)
A tövisbokor
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
A tövisbokor szomorúan hajtotta le fejét, és arra gondolt, milyen igazságtalan a világ, hiszen ő senkinek sem akar ártani, mégis mindenkit megsebez. Szívében elégedetlenség és harag tüze pusztított, és ettől tüskéi még nagyobbak, még hegyesebbek lettek.
Egy tavaszi délután, mikor a nap csendes sugarai minden élőt körülöleltek, különös zajra lett figyelmes. Katonákat máskor is látott, hangos és durva kiáltozásaikat szinte már megszokta. Nem is őrájuk figyelt fel. Inkább az a lehajtott fejű, szokatlanul csendes idegen keltette fel érdeklődését. Annyira más volt, mint azok az emberek, akiket eddigi élete folyamán látott. Valami mély nyugalom áradt lényéből, pedig a katonák mindent elkövettek, hogy kibillentsék belőle.
– Na mi van, Názáreti? Megnémultál?! Találd el, ki köpött le! – ordibálták röhögve.
A bokor csak ekkor vette észre, hogy a fehér ruhás férfi szeme be van kötve. „Szegény! – gondolta magában. – Mivel szolgálhatott rá, hogy így bánjanak vele? Miért bántják?”
Ekkor az egyik katona letépte a férfi szeméről a kendőt, és vihogva felkiáltott:
– Várj csak, majd mi mindjárt megkoronázunk, ahogyan az egy igazi királyhoz illik!
A többiek kaján vigyorral az arcukon követték társukat, aki a tövisbokor felé indult. A bokor rosszat sejtve a fehér ruhás férfira nézett, s tekintetük egy percre összeért. Egyetlen villanás volt csupán, mégis a világ minden fájdalma belefért ebbe a pillantásba.
– Ó! – kiáltott fel a tövisbokor. – Hiszen ártatlan! Ő az, akinek érkezésére az egész természet sóhajtva vágyakozott! Miért nem örülnek neki? Miért teszik ezt vele? – tornyosultak fel a tövisbokor lelkében a kérdések. Ám ekkor egy durva, kesztyűs kéz megragadta, és jó darabot letört ágaiból. Végighasított testén a fájdalom, de még ennél is jobban átjárta a félelem, mikor a katona kaján ábrázatára nézett.
– Jó kis korona lesz belőled! – rikkantotta a sisakos, és odalépve a fehér ruháshoz, határozott mozdulattal fejébe nyomta a töviskoronát. A tövises ág érezte, hogy tüskéi belefúródnak a meleg húsba, és forró vérpatakokat fakasztanak belőle. Érezte, hogy az ember teste megremeg a fájdalomtól, melyet ő okozott neki.
– Istenem! Miért engeded ezt? – fakadt ki. Hallotta távolból a tövisbokor fájdalmas zokogását, és érezte, nem tehet mást, mint hogy belesimul mindenek Teremtőjének akaratába. Ettől szíve is lecsillapodott, átvette a szenvedő férfi ziháló lélegzetvételének ritmusát. Közben egyre távolodtak a bokortól egy félelmetes és magasan fekvő hely felé. Amennyire csak tudta, összehúzta tüskéit, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzon viselőjének. Egyszer csak a magasban találta magát. Addigra szinte már egybeolvadt a férfival. „Bárcsak nekem fájna inkább!” – gondolta. Mikor már úgy érezte, nem bírja tovább, a férfi fölkiáltott. Majd minden elnémult. Az ég hirtelen besötétedett, s az ág egyszerre érezte, hogy az egész természet reszkető imái, mint apró könnycseppek, hulltak alá az égből. Mikor ismét a földön találta magát vértől és esőtől csatakosan, tudta, mindennek vége. Csak sírt és sírt. És sírása beleolvadt a világ összes tövisbokrának fájdalmas zokogásába. Nem számolta tovább a perceket.
Mire harmadnapon virradni kezdett, különös érzés kerítette hatalmába. Nem tudta, mi ez, de érezte, hogy valami egészen új dolog kezdődött el. Ekkor vette észre a férfit.
– Hogy lehet ez? – álmélkodott. – Hiszen meghalt! De most újra él! És felém közeledik!
A férfi kezével végigsimogatta a töviskoszorút, s ekkor megtörtént a csoda! Az összetekert ágacska érezte, hogy tüskéi kihullanak, s új hajtás fakad belőle, amely már egészen más, mint amilyen eddig nőtt rajta. Nem voltak többé a félelmetes tüskék, hanem lágy fenyőlevelek formálódtak belőlük. Szíve megtelt szeretettel és hálával a férfi iránt, s ettől még jobban növekedni kezdett.
Másnap reggel asszonyok sétáltak el mellette, és csodálkozva vették körül.
– Nini! Mikor nőtt ide ez a pompás ciprusfenyő? Két napja még nem volt itt!
De a kis fenyő tudta, hogy a legnagyobb csoda – melynek ő már szemtanúja lehetett – még csak ezután vár rájuk. Amikor végre ők is megtudják, hogy aki értük halt meg, újra él!
