„Ciprusfenyő sarjad a tövisbokor helyett…” (Iz 55,13)
A tövisbokor
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
A tövisbokor szomorúan hajtotta le fejét, és arra gondolt, milyen igazságtalan a világ, hiszen ő senkinek sem akar ártani, mégis mindenkit megsebez. Szívében elégedetlenség és harag tüze pusztított, és ettől tüskéi még nagyobbak, még hegyesebbek lettek.
Egy tavaszi délután, mikor a nap csendes sugarai minden élőt körülöleltek, különös zajra lett figyelmes. Katonákat máskor is látott, hangos és durva kiáltozásaikat szinte már megszokta. Nem is őrájuk figyelt fel. Inkább az a lehajtott fejű, szokatlanul csendes idegen keltette fel érdeklődését. Annyira más volt, mint azok az emberek, akiket eddigi élete folyamán látott. Valami mély nyugalom áradt lényéből, pedig a katonák mindent elkövettek, hogy kibillentsék belőle.
– Na mi van, Názáreti? Megnémultál?! Találd el, ki köpött le! – ordibálták röhögve.
A bokor csak ekkor vette észre, hogy a fehér ruhás férfi szeme be van kötve. „Szegény! – gondolta magában. – Mivel szolgálhatott rá, hogy így bánjanak vele? Miért bántják?”
Ekkor az egyik katona letépte a férfi szeméről a kendőt, és vihogva felkiáltott:
– Várj csak, majd mi mindjárt megkoronázunk, ahogyan az egy igazi királyhoz illik!
A többiek kaján vigyorral az arcukon követték társukat, aki a tövisbokor felé indult. A bokor rosszat sejtve a fehér ruhás férfira nézett, s tekintetük egy percre összeért. Egyetlen villanás volt csupán, mégis a világ minden fájdalma belefért ebbe a pillantásba.