Bibliodráma és drámapedagógia a hitoktatásban
„Játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?”
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Vida József
– Tudod, hogy mindig játszunk! – szól rá a mellette álló copfos társa, időt sem hagyva a válaszra.
Megsimogatom a buksi fejeket, és már szaladnak is tovább. Igen. Játszunk. Még akkor is, ha néhány „komoly” tantárgyat tanító kollégám meg is szól érte, mondván: „Hát kellett nekünk ez a hittan! Most még ilyen felesleges dolgokra is pocsékoljuk gyerekeink idejét, hiszen hallottuk: csak játszanak!” Ha tudnák, milyen nagyszerű dolog játszani! S nemcsak nagyszerű, de hasznos is! A. J. Cropley: Tanítás sablonok nélkül című könyvében a következőket írja: „…pszichológiai vizsgálatok egész sora mutatta ki, hogy a gyerekek játéktevékenysége kreativitásuk mértékével korrelál. (…) A játék az egyik legfontosabb eszköze a kreativitás fejlesztésének, egyszersmind annak, hogy az a későbbi életkorokban is fennmaradjon.” Sokan talán már el is felejtették, milyen jó játszani.
Továbbképző tanfolyamon Tóthfaluban
Nekünk, vajdasági hitoktatóknak és teológusoknak abban a szerencsében volt részünk, hogy egy nyári szeminárium keretében rádöbbenhettünk erre, s felnőtt fejjel megtapasztalhattuk a játékok egy fajtájának, a drámapedagógiai játékoknak és a bibliodrámának a felszabadító hatását. Az egyhetes, Tóthfaluban megrendezett továbbképzésre kicsit szorongva érkeztem. Nem tudtam, találok-e majd ismerős arcokat, s nem lesz-e hosszú az egy hét távol a családtól, és egyáltalán, mi vár majd ott rám. A tizennyolc résztvevő közül csak hármat-négyet ismertem, a többiek idegenek voltak számomra. Előadónk, dr. Pető István kedvessége és rátermettsége hamar feloldotta a csoport feszültségét. És bármilyen furcsán hangzik: újratanultunk játszani, a szó legtisztább értelmében. Játszani a szituációkkal, a szerepekkel, a konfliktushelyzetekkel és az emlékekkel. „Képzelj magad elé egy képet, mintha fénykép lenne! – szólt István. – Aki szeretné megosztani másokkal is a képét, üljön közelebb a kör közepe felé.” „Mi fog ebből kisülni?” – gondoltam magamban. De néhány pillanat múlva már együtt játszottam a többiekkel, akik hol szél, hol félelem, hol remény alakban álltak színpadra, ahogyan a képzeletbeli kép megjelenítése kívánta. Nem tagadom, kicsit legyezgette hiúságomat, hogy engem választottak a szeretet szerepkörére. De szép lassan rájöttem, hogy ez nem a személyemnek szól, s ugyanolyan élvezettel bújok bele a félelem vagy akár egy mackó bőrébe is.
Nagyon sokat jelentett, hogy minden játék után megbeszéltük a közben felmerülő érzéseinket, hogyan éltük meg a velünk történteket, mit tapasztaltunk meg. Őszinte, érdeklődő és szinte már családias légkör alakult ki köztünk. Valahogy azt éltem át, amit talán az apostolok is átéltek, mikor az első pünkösdkor beszélni kezdtek a népnek, s azok megértették szavaikat, akármilyen anyanyelvűek voltak is. Ez a lelki – szentlelkes – kötelék egyre szorosabbra fonódott köztünk, s hiszem, hogy ebben a játékoknak is nagy részük volt, mert lehetőséget nyújtottak arra, hogy bepillantsunk a másik ember gondolataiba, érzéseibe, emlékeibe anélkül, hogy akár ő, akár mi sérültünk volna. Nem tudom, mikor nevettem és sírtam annyit, mint azon a héten. De ez a nevetés nem a másik ember kinevetése volt, ahogyan én sem éreztem soha, hogy rajtam nevetnének, hanem inkább velem együtt. S a könnyek sem az elkeseredés könnyei voltak, hanem a szívem legmélyére rejtett, befagyott, és ettől fájdalmasan hideg területek olvadásának jelei. Hiszen a lelke mélyén minden ember hordoz kisebb-nagyobb sebeket, kimondott vagy kimondatlan kereszteket. Megnyugtató érzés volt látni, hogy a másik ember is esendő, gyenge, de éppen ezáltal valahogy mégis félelmetesen erős is, hiszen ennek ellenére felveszi keresztjét és hordozza. Szent Pál szavaival: „amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős”, mert hagyom, hogy Krisztus ereje átsugározzon az én tehetetlenségemen, erőtlenségemen.
Új utak nyíltak meg előttem, olyan utak, melyek még nincsenek „kibetonozva”, tehát lehetőséget biztosítanak az „arra járó” kreativitásának kibontakoztatásához. Nem is gondoltam, milyen nagy hatással lesz ez a módszer a fásultság legyőzésére. Új kedvet, lendületet adott munkámhoz, hiszen az új lehetőségek keresése számomra is „játékteret” biztosít, s ezzel újabb kreativitásra sarkall. Az átélt szituációk kapcsán sokkal nyitottabbá váltam a gyerekek felé, jobban bele tudom élni magamat az ő helyzetükbe, s ezzel sokkal közelebb tudok hozzájuk kerülni. Azóta mindig szánok időt az óráimon a témával kapcsolatos érzéseik megbeszélésére. Pedig ez kezdetben nem is volt olyan könnyű, hiszen még nekünk felnőtteknek is nehéz szavakba öntenünk, hogy mit érzünk. Márpedig „szóból ért az ember” alapon ez elkerülhetetlen a jó kommunikációhoz, egy személy, egy csoport megismeréséhez. Én mint pedagógus pedig csak azt tudom „növelni”, akit megismertem, s tudom, milyen gondjai, örömei vannak, mitől fél, mi foglalkoztatja. A napokban történt, hogy egy ötödikes tanítványom óra előtt odajött hozzám és fiú létére szokatlan suttogással kért, hogy beszélgessek vele egy kicsit, mert velem olyan jó beszélgetni. Az ő szájából ez akkora dicséret és pozitív megerősítés volt számomra, hogy úgy érzem, talán sikerült valamit jól felhasználnom abból a kincsestárból, amelybe nyáron nyertem bebocsátást.
A konkrét játékötletek felhasználását is nap mint nap próbálgatom, s azóta úgy érzem, hittanosaim is nagyobb kedvvel jönnek az óráimra. (Ami pedig megbérmálkozott, hetedikes kamaszgyerekeknél igencsak nagy szó!) Az Újszövetség tanulmányozását a hatodik osztály első óráján egy bibliodrámával kezdtük: a tékozló fiú történetét játszottuk el. A játék közben folyamatosan beszéltettem őket az érzéseikről: mit érzel most, hogy a fiad ezt mondta neked? Milyen érzés, hogy elszórtad minden pénzedet? Mit szeretnél tenni? Van-e hozzá bátorságod? Mit gondolsz, hogyan fogad majd apád? Stb. Ők pedig észrevétlenül belekerültek a bibliodráma sodrásába, és eggyé váltak a szerepükkel, megtapasztalva az abból az élethelyzetből adódó érzéseket, s a történet végén ők fogalmazták meg: milyen jó, hogy az én apám mindig megbocsát! Igen, a mi Mennyei Atyánk irgalmas, és mindig megbocsát, ha kérjük. S Jézus azért jött, hogy megkeresse, ami elveszett, hazavezesse a tékozló fiút az atyai házba. Hiszem, hogy az ő gondoskodásának jele volt az is, hogy elküldött bennünket Tóthfaluba, és hogy Istvánon keresztül megismerkedhettünk a drámapedagógia és a bibliodráma módszerének alapjaival. Ennek gyümölcsei még csak most kezdenek érni, de közösségformáló ereje a mi csoportunknál már valóban megmutatkozott. Akiket a szeminárium elején még idegennek tartottam, ma már olyan közel érzem a szívemhez, mintha ezer éve ismerném őket. Talán azért, mert a játékok segítségével úgy éltem meg, mintha része lehettem volna az életüknek, emlékeiknek, érzéseiknek. Ma is tartjuk a kapcsolatot, e-mailen, telefonon, levélen keresztül, s ha néha váratlanul összefutunk egy-egy rendezvényen, úgy megörülünk egymásnak, mintha rég nem látott testvérünkkel találkoznánk. S azok is vagyunk. Testvérek Krisztusban. S ha egy módszer ennek mélyebb megéléséhez hozzásegít bennünket, keresztényeket, akkor nem szabad kihagynunk ezt a lehetőséget. Bárcsak még több módunk lenne, hogy elmélyítsük a nyáron szerzett tapasztalatainkat, hogy tovább gyarapítsuk ott kapott tudásunkat! Akkor talán egyre több pedagógus és teológus elfogadná itt Délvidéken is, hogy a dramatikus játékok iskolai alkalmazása nem öncélú, a tanítási óra megszokott rendjét felborítani kívánó játszadozást jelent, hanem egy lehetőséget a személyiség sokoldalú fejlesztésére.
