Interjú Brenner János testvérével, Brenner József atyával
Előttünk jár az égben
Szerző: Horváth István Sándor
Fotó: Horváth István Sándor
– Mindig plafonig érő fánk volt odahaza. A karácsonyfát és az ajándékokat rejtő szoba ajtaját bezárták szüleink. Szenteste édesapánk mindig éppen akkor ment ki, amikor a kis Jézus csengetett. Édesanyánk próbálta visszatartani a három gyermeket, miközben apánk meggyújtotta a fán a gyertyákat. Amikor végre bementünk a szobába, imádkozással és énekléssel ünnepeltük Jézus születését. Az ajándékokra mindenkinek rá volt írva a neve, és az este további részét az ajándékba kapott játékok kipróbálásával töltöttük. A fáról aznap még nem ehettünk cukrot, de másnap már megkezdtük megdézsmálását.
A Brenner család
Édesapánk olyan játékokat vett, amelyekkel mi hárman közösen játszhattunk. Voltak katonáink és állatfiguráink, és persze sok könyvünk. Kedvenc játékunk volt, hogy fakockákból városokat építettünk, utcákkal, házakkal és autókkal. A háborúval együtt járt, hogy időnként játékból lebombáztuk, majd újjáépítettük a városokat.
– Melyek voltak János atya kedvenc olvasmányai?
– Szívesen olvasta a missziókról szóló Erdő fia című és a kegyelem magyarázatáról szóló Tavasz város című könyveket. És több Sebők Zsigmond-féle Mackó könyvünk is volt.
– Milyen szerepe volt a vallásnak, a hitnek a család életében?
– Családunk esténként közösen imádkozott. Édesapánk rendszeresen imádkozta a rózsafüzért, amelyet hétvégenként mindig valamelyik gyermekkel végzett közülünk. Szívesen olvasott nekünk lelki könyveket. Emlékszem az egyik könyvünkre, az Élt egyszer Fatimában három kisgyermek címűre, amely a fatimai Mária-jelenésekről szólt. Vasárnaponként együtt mentünk a szentmisére. Pécsett a belvárosi, Szombathelyen a ferences templomba jártunk. A misén egymás mögött álltunk, elől a gyermekek, mögöttünk édesanyánk, majd apánk.
– Volt-e személyes kapcsolata Jánosnak a plébánia papjaival, illetve a gimnázium szerzetes tanáraival?
– János Szombathelyen nagyon jóban volt Kiss Konrád ferences testvérrel és Rátonyi Zoltán testvérrel, a sekrestyéssel. A pécsi ciszterci gimnáziumban pedig Felegyi Román osztályfőnökkel volt jó kapcsolata, aki rendszeresen járt családunkhoz látogatóba. Bejárhattunk a tanárokhoz, sokszor a szobáikban játszhattunk. A ciszterciek pécsi gimnáziuma nagyon modern volt az oktatás szempontjából. Délután is foglalkoztatták a diákokat. Volt hangstúdió, modellező kör és sportolási lehetőség. A filmklubban oktatófilmeket lehetett nézni. A szerzetes tanárok nagy hatással voltak Jánosra. Hiteles példájuk ébreszthette fel benne a papi hivatás gondolatát.
Brenner atya testvére sírjánál
– Milyen tanuló volt János?
– Kitűnő tanuló. Édesapánk mindig azt mondta, hogy ő nem törődik azzal, hogy sokat vagy keveset tanulunk, de azt elvárta, hogy kitűnők legyünk. Ennek igyekeztünk is megfelelni. János különösen a francia nyelvet szerette. Szívesen tanult. Most is őrzök egy fényképet róla, amelyen elaludt tanulás közben a természetrajz tankönyv fölött. Szeretett énekelni a kórusban és becsülettel részt vett a Mária-kongregáció összejövetelein.
– Milyen volt a kapcsolatuk egymással?
– László tudós típus volt, már korán papnak készült. Általában mi ketten voltunk együtt Jánossal. Sokat játszottunk, kirándultunk, később pedig plébániákra jártunk. Jó testvérként jóban-rosszban összetartottunk. A humornak és a vidámságnak helye volt családunk életében. Édesanyánk Jancsit kedvelte a leginkább közülünk, mert nagyon kedves természetű gyerek volt.
– Mindhárom testvér kispapnak jelentkezett. Hogy teltek a kispapévek, a papi életre való felkészülés időszaka?
– János a harmadik évfolyamtól járt a győri szemináriumban. Az elöljárók megbízásából az elsősök kisduktora volt, ő segítette, vezette be őket a szemináriumi életbe. Testvéries, segítőkész magatartása miatt társai igen kedvelték. A kispapok nem mehettek be egymás szobáiba, még a testvérek sem. János szívesen járt a társalgóba, s ott beszélgetett a többiekkel. Kispapként mindig tőle kértem segítséget. Sokatmondó, hogy a szentelés előtti információs levélben a tanárok úgy jellemezték, hogy az egyik legtehetségesebb kispap.
– És aztán mindhárom testvérből pap lett.
– Érdekes, hogy az újmisénket egyikünk sem tarthatta a saját plébániánkon, a ferences templomban, hanem helyette a szombathelyi Szent Norbert-templomban. A papszentelés után a püspökségen ünnepi ebédet rendeztek az újonnan felszenteltek számára. Szokás volt, hogy erre meghívták a paptestvéreket is. Az én szentelésemkor Jánost egyszerűen elfelejtették meghívni. E feledékenység senkinek sem tűnt fel a püspökségen. János sértődöttség nélkül hazament, de engem bántott, hogy nem hívták meg a testvéremet.
– Milyen tervekkel kezdte meg szolgálatát János a papszentelés után?
– Nem voltak nagy, különleges tervei, csak becsülettel akarta végezni szolgálatát. Az ifjúsággal akart foglalkozni, amit Rábakethelyen meg is valósított, mindig sok fiatal vette körül. Én csak egyszer látogathattam meg Rábakethelyen.
Emlékszem, hogy nem sokkal a pappá szentelésem után egy alkalommal motorbiciklijével eljött Bagod-Vitenyédre, ahol káplán voltam. Egy beteghez hívtak éppen, és ő vitt ki a házhoz motorral. Kértem, hogy ha már itt van, lássa el a beteget, mert én ilyet még sosem csináltam. De ő mosolyogva ezt mondta: „Egyszer neked is el kell kezdened”. Ez volt az első betegellátásom papként.
– Hogyan értesült a család János atya tragikus haláláról?
– Édesapám küldött táviratot nekem Lentibe, László bátyámnak pedig Győrbe. Ő valószínűleg a püspökségtől kaphatott értesítést. A püspökségen egy ember 1957. december 15-én reggel nagyon izgatottan várt egy telefonhívást. Csak a testvérem halálhíre érkezett meg. Ő is tudhatott előre a készülő gyilkosságról. A papi szeminárium spirituálisa, Böck János nagyon szép részvétnyilvánító levelet küldött a családnak. Ebben arról írt, hogy János kispapként mindig elöl járt. Az élen haladt a biciklizéskor és a kirándulásokon, de jó példával is a többiek előtt járt. Most is előttünk jár az égben, a vértanúságban.
– Papként hogyan tekintett József atya vértanú testvérére?
– Úgy tekintettem rá, mint, aki sokat elért papként. Tehetségben, szorgalomban elmaradtam tőle, de példaképem volt a papi életben. Életszentségben minden pap számára követendő az élete. Imádságos lelkületére jellemző, hogy alig több mint két évig volt pap, de a breviáriuma, a papi imakönyve nagyon megviselt volt. Bizonyára sokat imádkozott belőle.
A rábakethelyi temetőben, a templom mellett áll az a Pieta szobor, amelyet Kozma Ferenc plébános készíttetett vértanú sorsú káplánja emlékére. Valahányszor megállok előtte, az édesanyám jut eszembe. A szobor azt ábrázolja, hogy Szűz Mária ölében fekszik a keresztről levett halott Jézus teste. A mi édesanyánknak viszont még azt sem engedték meg, hogy a koporsóban megnézze halott fiát. Nagyon bántotta, hogy nem beszélnek a fiáról, még a papok sem. Ez a hatóságok általi megfélemlítésének volt köszönhető. János a halála előtti napokban küldött haza egy fenyőfát karácsonyra. A fa megérezett, de közben a halálhíre is. Emiatt édesanyánk nem engedte felállítani odahaza a karácsonyfát abban az évben. És utána sem volt nálunk karácsonyfa soha az ünnepen.
– Köszönöm a beszélgetést, s imádkozom, hogy egyszer majd együtt legyen a Brenner család az égben egy nagy, mennyei karácsonyfa körül!
