A kaposvári orvosprofesszor szerint a vallás belső térképet ad az embereknek
Életiránytűje a fakereszt
Szerző: Lőrincz Sándor
Hallgatói pedig rajonganak érte. Azt mondják: tőle olyan ismereteket is kapnak – életről, munkáról, hitről, világról, szakmáról –, amilyeneket mástól nemigen. Egyszer sikerült is meglepniük kedves professzorukat, aki szigorlatozni indult hozzájuk. A terített tanári asztalon Zsolnay csészében gőzölgő tea, sütemény, pogácsa és virág várta. Szeretetük jele volt ez, és senki nem kapott jobb jegyet a megérdemeltnél.
S hogy mit vall a pipás professzor a hitről?
Műtét közben
– Hit és viszonyítási alap nélkül elképzelhetetlen az élet – mondta. – Szerencsére katolikus családba születtem. Nagykanizsai piarista, majd keszthelyi premontrei tanáraim pedig tovább mélyítették bennem a szentháromságos egyistenhitet, a Krisztus-központú üdvtörténet lényegét. Ez a tanítás sziklaszilárd tájékozódási pontot jelentett, vallásunk szimbóluma, a fakereszt pedig olyan életiránytűt adott, amellyel a legnehezebb történelmi viszonyok között is több-kevesebb sikerrel eligazodhattam.
– 1956 jelentős év az életében, hiszen pécsi egyetemistaként Nemzetőr zászlóalj-parancsnok lett. Mi volt a feladatuk?
– A Szentágothai professzor vezette anatómiai szövet- és fejlődéstani intézetben végeztem kutatásokat, amikor társaim közölték velem: Pista, ugyan nem voltál ott az összejövetelen, de távollétedben megválasztottunk a Nemzetőr zászlóalj parancsnokának. A legkülönfélébb kéréseket kellett teljesítenünk. Elhagyott gyárakat, üzemeket őriztünk, és élelmiszert gyűjtöttünk a fővárosiaknak. Ennek a csoportnak egyébként tagja volt Vizy E. Szilveszter is, és lelkesen szortírozta a beérkezett adományokat. MSZMP-tagok is jelentkeztek. Őket is felvettem a zászlóaljba – igaz, többen kifogásolták ezt –, de én nem őket, hanem az oroszokat tartottam a fő ellenségnek. Akadtak olyanok is, akik a megye vezetőit, az egyetem professzorait is begyűjtötték volna. Ezt nem engedhettem; rendkívül furcsának és összeegyeztethetetlennek tartottam ugyanis, hogy orvostanhallgatók emberekre vadásszanak. A forradalom különben sem alkalmas arra, hogy ítélkezzünk. Biztos voltam a győzelemben, s gondoltam, a bíróság dolga eldönteni, ki miért felelős.
Az 50-es évek nyomasztóak voltak, tele félelemmel. Diákokat zártak ki az egyetemekről pusztán azért, mert templomba jártak. Én is jártam misére, de barátommal mindig más templomba mentünk. Ezért nem tudtak elkapni. Az októberi-novemberi eseményeknek sokan örültünk, s arra vártunk: kibírjuk ezt a pár napot, és jön majd a nyugat, hogy segítsen. Ehelyett az orosz tankok jöttek. Sorra jártuk a laktanyákat, hogy úgynevezett Faust páncélöklöket keressünk, amelyekkel akár egy tankot is hatástalaníthattunk volna. Egyet sem találtunk, mert – mint megtudtam – még áprilisban összeszedték az összeset és valahova elszállították, pedig az egész itt lévő tankcsordát ki lehetett volna lőni velük. Maradtak hát az avult fegyverek, a benzinpalackok. Ez azonban nem von le semmit abból a csodás élményből, hogy egy célért dobogott a szívünk. A kizsarolt parasztság is támogatott bennünket; előkerült az eldugott zsír, liszt, krumpli, s már küldtük is fel a fővárosba.
– Gondolom, nem hagyták szó nélkül a zászlóaljparancsnok ténykedését.
– Tanáraim mindvégig mellettem álltak az 1957-es fegyelmi vizsgálatok során; ezért a mai napig hálás vagyok, hiszen történhetett volna másként is. Ellenfeleim azonban mindent megmozgattak, csakhogy eltávolítsanak a keszthelyi kórházból, de sikertelenül. Aztán amikor pályázni kellett, a velem együtt pályázók követtek el mindent azért, hogy felszínre kerüljön 56-os szerepvállalásom. A hatóság pedig évekig nem adott útlevelet. Ezekkel együtt úgy vélem: 1956 valóban történelmi pillanat volt hazánk életében. Hálát adok az Úrnak, hogy részese lehettem az eseményeknek, s ma sem tennék másként. Annak viszont nem örültem, ahogy tavaly „összemaszatolták” idehaza 56 szellemiségét, amelyet mind a mai napig nagyra értékel a világ.
– Az elmúlt évtizedekben megpróbálták mesterségesen szétválasztani a hitet és a tudást, mondván: egymást kioltó fogalompárról van szó. Az sem volt ritka, hogy egy-egy tudóst elintéztek egy legyintéssel: jó, amit a szakmájában képvisel, de istenhívő. Szinte pejoratív jelzővel illették azt, aki kapaszkodott az Úrba…
– Ezt én is lépen-nyomon tapasztaltam, de különösebben nem foglalkoztatott, pedig még a baráti körömben is szembesülnöm kellett vele. Sajnos az emberek – így a tudósok közül is sokan – nem ismerik a Szentírást. Isten a természetbe és a Szentírásba véste gondolatait, és a történelemben valósítja meg. A tudomány és a Szentírás között nem lehet ellentmondás. Az ember azonban korlátolt megismerő képessége miatt csak folyamatosan fedezi fel ezeket a kapcsolatokat. Nem olyan régen az egyik neves humánetológustól megkérdezte a rádióriporter: miért nem tanítják a pedagógusokkal részletesen a Bibliát. A válasza az volt: egy ókori pásztornép legendája a mai tudományos világban nem tanítható. Ezt nem kell különösebben kommentálni, csak bízni lehet abban, hogy 2008-ban, amely a Biblia éve lesz, sokan kezükbe veszik s olvassák majd a Szentírást.
– Munkája során miben erősítette meg a hit, a folyamatos ima?
– Az kevés, hogy elhiszem Isten jelenlétét, s nem vagyok ateista. Ahhoz, hogy élő legyen a hitünk, hosszabb időre van szükség. Profán hasonlat: a sebészet alapja a funkcionális anatómia, tehát pontosan kell tudnom, hogy mi hol helyezkedik el, mert egy milliméternyi eltérés is tragikussá válhat. Tulajdonképpen a vallás is egy ilyen belső térképet ad az embernek, hogy tájékozódni tudjon. Ma ezt úgy hívják: éntudat, önmagam monitorozása. A mai ember belső viszonyítási alap, személyes tudat nélkül tájékozatlan marad, s így nagy a veszélye annak, hogy félrevezetik. Ezért fontos, hogy kézen fogjuk a gyerekeinket, unokáinkat, s elinduljunk velük a templomba, beszéljünk nekik a hitünkről, hiszen csak így alapozhatjuk meg „belső térképüket”. No meg úgy, ha nemcsak szavainkban, hanem tetteinkben, emberi kapcsolatainkban is ott van az Isten.
Rozsos professzor, a négyunokás nagypapa azt mondta: a kaposvári Kaposi Mór Oktatókórházban – ahova évtizedek kötik, s ahol egy életmű születhetett – letette a szikét. Azt nem tudja, hogy végleg-e, mert – mint megjegyezte – az ember ilyet nem mondhat. Szakértőként a Seffer-Renner Magánklinikán dolgozik, s emellett tanít is a Pécsi Egyetem egészségügyi főiskolai karán. Számos kitüntetés tulajdonosa, többek között megkapta a szakma legrangosabb elismerését, a Balassa-emlékérmet, 1998-ban az év embere lett Amerikában. Nagyobb fia érsebész Pécsett, s több könyvet is írt, a kisebbik Budapesten plasztikai sebész. Világutazó pedagógus feleségével, Magdival pedig – akivel aranylakodalmukra készülnek –, úgy hírlik, 5-10 percnél tovább nem képesek tartani a haragot.
Hogy elégedett-e?
– Azért nem mondom azt, hogy elégedett vagyok, mert nem tudom, hogy nem tehettem volna-e többet életem folyamán. Ezt majd a Jóisten eldönti. Ezért is fohászkodom a Jézus Szíve-templomban, ahova évtizedek óta járunk Magdival. Agg József főesperes egykor a betegem volt, és gyorsan barátsággá nemesedett a kapcsolatunk. A vasárnap reggeli mise után együtt kávézunk az atyával, és ekkor meghányjuk-vetjük a világ dolgait is. Szerencse, hogy az istenhit erőt ad a holnaphoz, a Szentlélek pedig teszi a dolgát. Ott fúj, ahol akar…
