A kaposvári orvosprofesszor szerint a vallás belső térképet ad az embereknek
Életiránytűje a fakereszt
Szerző: Lőrincz Sándor
Hallgatói pedig rajonganak érte. Azt mondják: tőle olyan ismereteket is kapnak – életről, munkáról, hitről, világról, szakmáról –, amilyeneket mástól nemigen. Egyszer sikerült is meglepniük kedves professzorukat, aki szigorlatozni indult hozzájuk. A terített tanári asztalon Zsolnay csészében gőzölgő tea, sütemény, pogácsa és virág várta. Szeretetük jele volt ez, és senki nem kapott jobb jegyet a megérdemeltnél.
S hogy mit vall a pipás professzor a hitről?
Műtét közben
– Hit és viszonyítási alap nélkül elképzelhetetlen az élet – mondta. – Szerencsére katolikus családba születtem. Nagykanizsai piarista, majd keszthelyi premontrei tanáraim pedig tovább mélyítették bennem a szentháromságos egyistenhitet, a Krisztus-központú üdvtörténet lényegét. Ez a tanítás sziklaszilárd tájékozódási pontot jelentett, vallásunk szimbóluma, a fakereszt pedig olyan életiránytűt adott, amellyel a legnehezebb történelmi viszonyok között is több-kevesebb sikerrel eligazodhattam.
– 1956 jelentős év az életében, hiszen pécsi egyetemistaként Nemzetőr zászlóalj-parancsnok lett. Mi volt a feladatuk?
– A Szentágothai professzor vezette anatómiai szövet- és fejlődéstani intézetben végeztem kutatásokat, amikor társaim közölték velem: Pista, ugyan nem voltál ott az összejövetelen, de távollétedben megválasztottunk a Nemzetőr zászlóalj parancsnokának. A legkülönfélébb kéréseket kellett teljesítenünk. Elhagyott gyárakat, üzemeket őriztünk, és élelmiszert gyűjtöttünk a fővárosiaknak. Ennek a csoportnak egyébként tagja volt Vizy E. Szilveszter is, és lelkesen szortírozta a beérkezett adományokat. MSZMP-tagok is jelentkeztek. Őket is felvettem a zászlóaljba – igaz, többen kifogásolták ezt –, de én nem őket, hanem az oroszokat tartottam a fő ellenségnek. Akadtak olyanok is, akik a megye vezetőit, az egyetem professzorait is begyűjtötték volna. Ezt nem engedhettem; rendkívül furcsának és összeegyeztethetetlennek tartottam ugyanis, hogy orvostanhallgatók emberekre vadásszanak. A forradalom különben sem alkalmas arra, hogy ítélkezzünk. Biztos voltam a győzelemben, s gondoltam, a bíróság dolga eldönteni, ki miért felelős.
Az 50-es évek nyomasztóak voltak, tele félelemmel. Diákokat zártak ki az egyetemekről pusztán azért, mert templomba jártak. Én is jártam misére, de barátommal mindig más templomba mentünk. Ezért nem tudtak elkapni. Az októberi-novemberi eseményeknek sokan örültünk, s arra vártunk: kibírjuk ezt a pár napot, és jön majd a nyugat, hogy segítsen. Ehelyett az orosz tankok jöttek. Sorra jártuk a laktanyákat, hogy úgynevezett Faust páncélöklöket keressünk, amelyekkel akár egy tankot is hatástalaníthattunk volna. Egyet sem találtunk, mert – mint megtudtam – még áprilisban összeszedték az összeset és valahova elszállították, pedig az egész itt lévő tankcsordát ki lehetett volna lőni velük. Maradtak hát az avult fegyverek, a benzinpalackok. Ez azonban nem von le semmit abból a csodás élményből, hogy egy célért dobogott a szívünk. A kizsarolt parasztság is támogatott bennünket; előkerült az eldugott zsír, liszt, krumpli, s már küldtük is fel a fővárosba.
– Gondolom, nem hagyták szó nélkül a zászlóaljparancsnok ténykedését.
