„E fiúból pap lesz, akárki meglássa…”
Szentírással, szeretettel, fészekmelegben
Szerző: Lőrincz Sándor
Fotó: Lőrincz Attila
A kaposvári polgári lakásban, ahol a II. János Pál pápa áldását igazoló díszes diploma is a falon függ, fényképalbumok sűrűn teleragasztott lapjai előtt idézzük a múltat. A házigazda mélyen vallásos szüleire emlékezik, a szederkényi gyermekévekre. Édesanyja a rózsafüzér társulatban is sokat imádkozott a családért, csakúgy, mint édesapja, aki a település bírója volt, s tagja az egyházközségnek.
– Édesapámat, aki egy középparaszti családban nevelkedett, papnak szánták, ám az első világháború kettétörte a legszebb álmokat is – mondta dr. Rumszauer János. – Amikor hazatért a frontról, a fél családja kihalt, így nem tanulhatott tovább. Engem taníttattak a szüleim, mondván: egy parasztnak is kell az érettségi, s beírattak a mohácsi gimnáziumba. 1944-45-ben azonban egy év kimaradt, mert a II. világháború miatt szükség volt odahaza a munkáskézre. Örülök, hogy segíthettem a szüleimnek. Még most is látom magam, amikor mezítláb megyek a szántásban, hallom a madárdalt, érzem a föld szagát, de azt is, miként vezetem a gyalogos zarándoklatot Mohácsról Máriagyűdre.
Dr. Rumszauer János élvezettel mesélt gimnáziumi tanárairól; polihisztor osztályfőnökéről, Kövessi Józsefről, aki énekkart vezetett, s már akkor a Kodály-módszer szerint tanított. Nyárádi Ádámot is megemlíti, a legendás hittanárt, aki nagyszerű pedagógus volt. Felidézi Benedek József kántortanító mohácsi otthonát is, ahol kosztos diák lett, és a hallban egy harmóniumon gyakorolhatott.
– Nekik köszönhetem zenei képzésemet – jegyezte meg –, jóllehet már hároméves koromban volt egy harmonikám, amelyen az egyszerűbb dalokat el tudtam játszani. Emlékszem, szüleim tíz hektó borért vettek nekem egy igazi Hohner tangóharmonikát – ami még most is megvan –, de tanultam orgonálni is. A környezetem egyaránt abban bízott: pap lesz belőlem. Sokat ministráltam a szederkényi templomban, és én is kacérkodtam a gondolattal, ám nem kaptam annyi kegyelmet, hogy papnak tanuljak. Úgy látszik, Istennek más volt a terve velem. 14–15 éves koromra teszem első, komoly megtérésemet.
Dr. Rumszauer János az 50-es években a soproni erdészeti egyetem padjait koptatta, hiszen falusi gyerekként szenvedélyes szerelmese volt a természetnek. Ma is – mint megjegyezte – szinte csak imádkozik, amikor a gótikus erdőkben sétál. Szerencsére jó pár társa akadt, akikkel hétről hétre romos házak rejtekén találkoztak, légópincék csöndjébe burkolózva mindig másutt imádkoztak és olvasták a Bibliát. Egykori társaival még ma is leveleznek, s fel-felcsengetik egymást telefonon. Ez idő tájt végezte el a kántortanfolyamot, így a győri püspök aláírásával már papírja is lett a jó torkú fiatalembernek, aki ma is oszlopos tagja a kaposvári Szent Imre Kórusnak.
A házasságról, a családalapításról is faggattam a házigazdát. Arca felderült, szemében a régi tűz fényével, olykor-olykor elérzékenyülve mesélte:
– Nagyon igényes voltam. Már a kiscsoportos összejöveteleken is fel-felsóhajtottam: vajon ki lesz a gyermekeim édesanyja. Nem nőre, csajra vágytam, hanem szentségi házasságra. Az egyetem után Tolnában kezdtem, majd az 56-os események miatt szedhettem a sátorfámat Hőgyészről, pedig nem volt más bűnöm, mint az, hogy gyűjtést szerveztünk a forradalmároknak, és több teherautó élelmet és ruhaneműt küldtünk a fővárosba. Somogyba kerültem az erdőrendezőséghez, és faértékesítés kapcsán ismerkedtünk össze Gabival. Önérzetes kisasszony volt, először rám sem hederített, úgy kellett meghódítanom.
Felesége Faddról származik, és – dunai lévén – ugyancsak szereti a természetet. Nemcsak szépsége, hanem mély istenhite is megbabonázta, így felgyorsultak az események, és feleségül kérte a lányt.
– Albérletben kezdtük – mondta a ház asszonya, aki szellemileg sérült gyerekek között dolgozott –, majd egy szolgálati lakást kaptunk, de olyan szörnyű állapotút, hogy sok energiánkba került, míg vendégmarasztalóvá varázsoltuk. 1961-ben megszületett Péter, 1962-ben Miklós, és 69-ben Ági. A vallásos szellemiség nem lehetett kérdéses, s míg én gyógypedagógusként az állásommal játszottam, akkor is jártunk templomba. Jánosról is tudták, hogy hithű katolikus, ám egy erdőmérnök nem volt annyira szem előtt, mint egy pedagógus.
– Illetve sok társadalmi munkát kellett végeznem, hogy kellően tolerálják vallásosságomat – toldotta meg felesége mondandóját a családfő, a német kisebbségi önkormányzati képviselő. – Szakszervezeti titkár voltam és sokat szervezhettem, de a kollégák segítése is fontos célom volt.
A Rumszauer gyerekek ágya mellé esténként letérdeltek a szülők, hálát adtak az életükért és kérték az Urat, hogy tartsa meg mindegyiküket egészségben, bontakoztassa ki tehetségüket, és a Szentlélek ajándékai aranyozzák be életüket. A szülők szép szóval oktatták, játszani is engedték csemetéiket; hétvégenként például báboztak a szomszédoknak, rokonoknak, ismerősöknek. Tudatos nevelés folyt a családban – szentírásolvasással, szeretettel, fészekmeleggel; természetesen tudatosítva azt, hogy tudás nélkül senki sem boldogulhat. Kirándulni jártak, sokat utaztak, és az utakat mindig rózsafüzérrel kezdték…
A nyelvtanítást is rendkívül fontosnak tartották a szülők, s ennek régóta érzik-élvezik előnyét a „gyerekek”. Mindhárman több nyelven beszélnek. A négy gyermekes Péter, a legidősebb fiú – akinek első és negyedik gyermeke között húsz év a különbség – családi vállalkozásként menedzsment-tanácsadással, projektmenedzsmenttel foglalkozik. Az Egyházban is sokat segít önkéntesként találkozók és lelkigyakorlatok szervezésében. Nagy öröm számára, hogy sokszor pap testvérével együtt szolgálhat. A szervezési feladatok ellátásával és a technikai háttér biztosításával igyekszik hozzájárulni a Lélek működéséhez. Egy kedves ismerősük úgy jellemezte, hogy ő „József” a csapatban.
Miklós már javában a jogi egyetem hallgatója volt, amikor az azóta már püspökké lett Bíró László atya egyetemistákból álló kiscsoportjába járt Pécsett. Fel akarta adni az egyetemet, hogy pap lehessen, ám szülei arra bíztatták: szerezze csak meg először a doktorátust, s ha a Jóistennek komolyak a szándékai vele, akkor úgyis pap lesz. Ügyvédbojtárkodott Kaposváron, amikor az ügyvédi munkaközösség tagjainak bejelentette: köszöni a bizalmat, a gyámolítást, de ő inkább pap lesz, és beiratkozott a budapesti központi szemináriumba. Édesapja, miután fia csomagjait bepakolták a Wartburgba, és útnak indultak a főváros felé, akkor mesélte el neki: sokszoros az öröme és hálája, hiszen nemcsak ő, hanem már az apja is szeretett volna Isten szolgálója lenni, és most végre beteljesülni látszik egy régi vágy…
Dr. Rumszauer Miklóst – elsőként az új Kaposvári Egyházmegyében – Balás Béla püspök atya szentelte fel 1993-ban. Ezt követően Rómában tanult, majd a székesegyház, illetve a nagykanizsai Jézus Szíve-templom káplánjaként pasztorálta híveit. Újabb római tanulmányok után püspöki titkár lett, és egy kánonjogi doktorátust (is) szerzett. Amikor a pappá szentelési miséről kérdeztem a szülőket, elérzékenyülve mondták: akkor azt gondolták, magányos lesz a fiuk, de aztán rájöttek: a legnagyobb családja neki van, és a Szentlélek használja-alakítja rendesen. Néhány éve a kaposvári Szent Margit-Szent József-templom plébánosa, s egyaránt népszerű az idősek és a fiatalok körében; tanít a katolikus gimnáziumban és a pedagógiai főiskolai kar hitoktatóképzőjén, de egyházmegyei bíróként is tevékenykedik, és ő az egyetemi lelkész. A hívektől tudom: anyák napján olyan szép homíliát mondott, hogy legszívesebben magnóra vették volna ünnepi gondolatait. Lélekre ható prédikációi mindennaposak, mint ahogy az is köztudott róla: kiváló szervező, és gyakran kérik fel zarándokutak lelki vezetőjének. Papja képességeit jól ismeri a főpásztor is; nem véletlenül adott ilyen lámpást a lakótelepi lakásokhoz.
