„II. János Pál pápa »udvari trombitása« voltam” – Borsódy László
Harmónia és imádság
Szerző: Bodnár Zita
1991-ben alakította meg rézfúvós kamaraegyüttesét, a Sonatores Pannoniae-t, mely 16–17. századi hangszerek kópiáin szólaltatja meg a barokk kor ünnepi zenéit. Az együttest mindig is az vezérelte, hogyan lehet úgy korhű hangzást elérni, hogy a hallgató ne egy poros levéltárban, hanem élő időutazáson érezze magát koncertjeiken. Magyarországon a Sonatores Pannoniae az egyetlen historikus rézfúvós együttes, de ez Európa-szerte is ritkaságnak számít. Zenéről, barátságról, hitről mesél Borsódy László.
– A családomban mindenki képzőművész. A szüleim nagyon muzikálisak, édesapám famíliájában mindig voltak házi muzsikálások, ezért szerették volna, hogy zenész legyek. Elkezdtem trombitálni, de különösebben nem érdekelt. Felvettek a konzervatóriumba, de még mindig nem szerettem a zenélést. Inkább félelmeim voltak, mi lesz ebből. Hogyan fogok megszeretni valami olyat, ami egyáltalán nem érdekel? Ebben a korszakomban félálomszerűen történtek velem az események. Sorba nyertem a versenyeket, de máig nem tudom, hogyan. Még zeneiskolás koromban például úgy lettem győztes, hogy én voltam a második. Első díjat ugyanis nem adtak, mert háromszor játszottam el ugyanazt a sort. Annyira nem figyeltem, hogy nem emlékeztem már, játszottam-e azt a részt vagy sem, ezért inkább újra és újra megismételtem. Semmiféle céltudatosság nem lakozott bennem. Csak a biciklizésen, a történelmen és a rajzoláson járt az eszem. Az egyetlen motiváció a környezetem volt. Észrevettem ugyanis, hogy a konzervatóriumi diákok számára már a zene a legfontosabb, én pedig nem akartam lebőgni előttük.
– Mikor lett a közömbösségből hivatás?
– Egy felsőbb évfolyamba járó orgonistával hozott össze a Gondviselés. Egyik beszélgetésünk alkalmával kiderült, hogy a konzervatóriumi órák után a szomszédos terézvárosi templomba jár gyakorolni. Elkísértem egyszer…, és utána minden nap. Elkezdtünk olyan darabokat keresni, amiket közösen is eljátszhattunk. Életemet meghatározó pillanatok voltak ezek a közös templomi zenélések, mert Isten házában egyszerre találkozott a képzőművészet, a történelem és a zene. Úgy is mondhatnánk, hogy a konzervatórium mellett egy másik, egészen különleges „iskolába” is jártunk orgonista barátommal. Ekkor keltette fel igazán az érdeklődésemet a zenélés, és gondolkodtam el azon, mi lenne, ha trombitás lennék. Tulajdonképpen ennek a „véletlen” találkozásnak köszönhetően alakult át a trombitáláshoz fűződő viszonyom.
A konzervatórium elvégzése után felvettek a Zeneakadémiára. Nagyszerű elméleti – zeneszerzés, összhangzattan, zenetörténet – tanáraim voltak. Nemcsak tudásuk, de stílusérzékük is lenyűgözött. Olyan nyelvezettel és annyira magával ragadóan tudtak mesélni, hogy képesek voltak egy-egy korszak különleges atmoszféráját megteremtve kiszakítani minket az időből. Sokan lógtak az órákról, nekem viszont hiányérzetem volt, ha nem hallgattam őket.
– Miért épp a régizenével kezdett foglalkozni?
– Diplomaszerzés után már tudtam, hogy a régizene fog érdekelni. Kétféle trombitarepertoár létezik: vagy egy hangszínt képvisel – a nagy szimfonikus zenekarban ül, és csak akkor halljuk, ha a trombitás fúj egy nagy fortissimót –, vagy pedig a reneszánsz és a barokk fantasztikus kamarazenéiben énekesekkel, orgonistákkal játszik. Úgy éreztem, a barokk zene a leginkább hozzám illő. A zeneakadémiai tanulmányok után Hollandiába kaptam ösztöndíjat a hágai és amszterdami régizenei tanszéken, ahol orgonakíséretet is tanultam. Ez egy olyanfajta számozott basszus szólam, a basso continuo, ami egy régi írásmód szerint íródott, és számokkal jelöli, mi történik benne. Nem partitúrát kell olvasni, hanem a zenészeknek szabad szóllamvezetése van. Ez a zeneszerzéshez áll közelebb, egyfajta kreatív kottaolvasás.
A régizene kutatása kicsit hasonlatos a lomtalanításhoz, hiszen rengeteg értékes darab kerülhet elő! Úgy gondolom, a zenében is a régi szerzeményeket, a mesterműveket kell megkeresni. A korok ugyanis lépcsőzetesen épülnek egymásra. Olyan ez, mint egy zenei akkord, amelynek alsó hangját már felfedezték, amit később a gregorián világban követett egy kvint, majd dúsult, és lett egy szeptim, amikor négyes és kilences hangzások vannak. Egyik sem tagadja meg a másikat.
– Nagyon szerényen nyilatkozott pályakezdéséről, ugyanakkor tehetség nélkül nem lehetne ennyire egyenesen, felfelé ívelő a szakmai útja.
– Nem sokat köszönhetek magamnak, a Jóistennek és a szüleimnek viszont annál többet. Ha valóban tehetséges vagyok, az abban jelenik meg, hogy nagyon szeretem azt, amit csinálok. Számomra a zene harmónia, az egész világmindenség mozgása. Sajnos a kortárs zene ettől elrugaszkodott, hiányzik belőle az összhang. A kortárs zene ritkán nevezhető zenének.
– Hogy érti ezt?
– Nagyon szeretem az egyházi zenét, mert az keretet adott a művészeknek. Kicsit olyan, mint amikor leültetünk egy gyereket, és azt mondjuk neki: rajzolj valamit, visszajövök félóra múlva! A gyerek csak ül, mindenféle vonalakat húzogat, mert nem tud mit kezdeni a témanélküliséggel. Ha azonban konkrétan megfogalmazom, hogy rajzolja le a tavaszt, ahogy a természet újjászületik, akkor a gyerek fantáziája beindul, és határtalan lelkesedéssel ül neki a munkának. A kereszténység kínálta szentírási és teológiai téma végeláthatatlan. Ezt igyekezett a művészet képbe, zenébe, formába önteni. Ezek az alkotások gyakran homlokegyenest mások, mégis fantasztikusak. Napjainkban azonban nincs téma. Konkrét cím sincs, amiből a hallgató kitalálhatja, mégis miről is szól az adott darab. Olyan címeket adnak műveknek, mint espace vagy sketches. A hallgatónak fogalma sincs, miről szól a zene, mit szeretne közvetíteni. Transzcendentális vagy katartikus élményről pedig végképp nem beszélhetünk, hiszen hiányzik belőle az isteni harmónia.
– Együttese, a Sonatores Pannoniae honlapján olvasható, hogy a zenekar összetartó ereje a közös hang mind a zenélésben, mind a személyes barátságban.
– Hárman vagyunk az együttes állandó tagjai: Winkler Balázs, Makovecz Pali és én. Ez a kis trió működik együtt, s vendégfellépőket szoktunk meghívni. Mindhárman azonos hitvallású, szemléletű, keresztény művészek vagyunk, és egyben igaz barátok is. Együtt dolgozunk, de gyakran szervezünk közösen szabadidős programokat is. Mindannyian hivatásunknak tartjuk a zenélést, s annyira szeretjük, hogy nem is tekintjük munkának. Szívesen beszélgetünk szakmai kérdésekről kikapcsolódás közben is. Azt hiszem, az együttes zenei életét döntően befolyásolja a köztünk lévő szeretetközösség.
– Sokszor lép fel különböző európai zenekarokkal, hívják meg nemzetközi fesztiválokra, kulturális eseményekre szólistaként. A Vatikánban is gyakran megfordult.
– II. János Pál pápa „udvari trombitása” voltam hat éven keresztül. Valóban gyakran játszottam a Sixtus-kápolnában és a Szent Péter-bazilikában, de elkísértem a Szentatyát a lourdes-i zarándoklatára is. Persze ez nem jelenti azt, hogy Rómában éltem. Évente csak párszor, a legfontosabb események alkalmával kértek fel a zenélésre. Óriási ajándéknak érzem a II. János Pállal való találkozásaimat. Egészen különleges kisugárzása volt. A puszta jelenléte szinte megbénította a körülötte állókat. Számomra a Szentatya méltó üdvözlését a néma, megrendültséggel és tisztelettel teli csend jelentette. Amikor már nincsenek szavak, csak talán a zene…
– Mi volt az legutóbbi fontos fellépése?
– Ez év májusában Bresciában rendeztek egy fesztivált Beethoven zongoraversenyeiből. A szervezők létrehoztak egy európai fesztiválzenekart, amelybe többek között meghívtak zenészeket, például Claudio Abbado zenekarából, a Bécsi Filharmonikusoktól, a zürichi opera zenekarából… és engem is. Óriási élményt jelentett számomra a zenekar első megszólalása! Épp csak leszálltunk a vonatról, megmosakodtunk, s már rögtön le is ültünk próbálni. Beintett a karmester, a zenekar megszólalt… Olyan technikai és lelki felkészültséggel fogott munkába az egész zenekar már az első alkalommal, hogy akár lemezfelvétel is készülhetett volna! Azt hiszem, nemcsak a közönségnek, de nekünk zenészeknek is katartikus élményt jelentett az együtt muzsikálás.
– Hogyan kacsolódik össze a zene és istenhite?
– Érzékszerveimmel felfogom, mi is lakik az emberben! Milyen óriási adományt kaptunk! A zene olyan nyelv, amit minden embernek ismernie kellene. Az érzelmek és gondolatok kifejezésének nagyon szép és árnyalt módja. A muzsika olyasvalami, mint amikor a tanítványok a Lélek kiáradásakor nyelveken szólnak. A zene is tulajdonképpen folyamatos nyelven szólás. Imádság. Minden vasárnap játszom a szentmisén Szentendrén. Megtámogatom kicsit az éneket trombitával, szinte nem is lehet hallani, csak épp annyira, hogy a trombitahangszínnel helyre lehessen hozni, ha a hívek elcsúsznának. Kiskoromtól kezdve ministráltam, mert úgy éreztem, akkor tudok igazán figyelni, akkor érzem magam közelebb Istenhez, ha valamit teszek Neki és Érte. Azt szoktam kérni az Úrtól: adj munkát és feladatot! A trombitálás ilyen: imádsággal és örömmel teli feladat.
