Cikkek listázása

Spányi Antal püspök, a Magyar Katolikus Rádió vezérigazgatója

Felelősséggel, megértéssel az emberek iránt

Szerző: Körössy László

Kereszténységüket a közéletben is nyíltan vállaló, hitvalló embereket bemutató sorozatunkban szeretnénk megmutatni néhány egyházi-közéleti ember személyiségének kevésbé ismert vonásait. Kérdéseinket ezúttal Spányi Antal székesfehérvári megyés püspöknek, a Magyar Katolikus Rádió vezérigazgatójának tettük fel.
– Mi jelent az Ön számára igazi örömet?

– Sokat jelentenek számomra az őszinte emberi kapcsolatok, beszélgetések, amelyek papi életem folyamán egyre jobban kiteljesedtek. A lelkipásztori munka során a mostani hivatalomban is keresem az alkalmat a hívekkel való személyes találkozásra – plébániai misék, gyóntatások alkalmával is. Igazi örömet jelentenek ezek a találkozások, és erőt is adnak a sokszor nem könnyű feladatok elvégzése közepette.

– Ön szerint mi az igazi irgalmasság lényege?

– Nagyon fontos, hogy úgy forduljunk – az egyre mélyebben szenvedő – emberekhez (akik egyre többen vannak), hogy tiszteljük emberségüket: mondjunk igazat, beszéljünk velük tisztelettudóan, és keressük azt a módot, ahogy az ő sebeiket orvosolni tudjuk, álljunk melléjük elesettségükben, közösséget vállalva velük, felemelve őket testvéri szeretettel.

– Mit jelent az Ön számára a katoli­kus­sá­­ga?

– Azt, hogy ahhoz az Egyházhoz tartozom, amelyben megtalálom Jézus Krisztust, ahhoz az Egyházhoz, amelyben Jézus Krisztus elfogadta az én készségemet és jelentkezésemet, és amelyben Jézus elküld engem, hogy örömhírét vigyem, és szeretetét eljuttassam minél több emberhez, megismertetve őket azzal az élettel, amit ő hozott számunkra: azon az úton járni, amin ő maga, és abban a reményben megerősödni, amit az ő személyében találhatunk meg.

– Mi a legnagyobb kincs az Ön életében?

– Elsősorban a szüleim életpéldája, testvéreim, barátaim szeretete, és azoké a papoké, akik formálták egyéniségemet. Az a megélt hit, amit családi körben, valamint sok üldözött, nehéz sorsban helytálló pap és világi keresztény ember életpéldájában láttam, akik igaz áldozatot tudtak vállalni azért, hogy a hitben és az Egyház iránti hűségben megmaradjanak. Ezek a példák kincsek, amelyek arra késztetnek, hogy próbáljak meg úgy élni, ahogy arra ők is törekedtek.

– Mi az, amit leginkább nagyra becsül a nőkben?

– Próbálom tetten érni bennük az édesanyai szeretetet, azt, amelyet magam is megtapasztaltam, és amelyet sokszor látok lelkipásztori munkám során: ahogy a nők a családot összetartják, vagy megértésükkel továbbsegítik a család egyes tagjait az élet nehéz periódusain. Az igazi nőben mélyen benne él az empátia képessége, amire büszke is lehet: ez olyan tulajdonsága a nőnek, ami feltétlenül tiszteletet érdemel.

– Melyik az az erény, amelynek a jelenlétét a legszükségesebbnek tartja mai társadalmunkban?

– Ez elsődlegesen a felelősség. Fáj, amikor azt láthatjuk, hogy az emberek csak magukkal törődnek, a közösség ügyeiből – akár csalódottság vagy reményvesztettség miatt – kivonulnak, pedig ha igazán felelőséggel gondolkodnánk a társadalmi jelenségekről, akkor ezzel a gondolkodással tisztább társadalmat teremthetnénk, a másik javát is szem előtt tudnánk tartani, és az egész társadalom felemelkedését szolgálnánk. Ezt a felelős magatartást meg kellene tanulnunk, és minden lehetőséget meg kell ragadnunk, hogy a társadalom minden tagja átérezze, hogy felelősséggel tartozik nemcsak magáért, hanem az egész közösségért, amelyben él.

– Ha önmagát jellemezné, mely tulajdonságait tartaná a legfontosabbnak?

– Nehéz kérdés, de ha már ilyesmiről kell beszélnem, akkor azt mondhatom, hogy püspökként is törekszem arra, hogy ne csak ügyeket, hanem az ügyekben személyeket, sorsokat lássak. Talán van készségem a személyes odafigyelésre, és képes vagyok osztozni a másik ember örömében, bánatában – ezt a készségemet igyekszem tovább is fejleszteni. Hamar túl tudok lépni a nehézségeken, a megbántottság érzésén, és a Jóisten megajándékozott a munkabírással is, aminek nagy hasznát látom mostani feladataim ellátásában. Fontos számomra az Egyház, és persze a hazám, a népem szeretete, az, hogy Isten irgalmából ide, ehhez a közösséghez tartozhatok.

– Mit tart a legnagyobb hibájának?

– Erről elsősorban talán a környezetemet kellene megkérdezni, azokat, akik ismernek engem. Magam azt gondolom, hogy mindig vigyáznom kell arra, hogy úgy fogalmazzam meg gondolataimat, hogy azok ne legyenek félreérthetők és félreértelmezhetők, illetve ne legyen azokban olyan hirtelenség, amivel megbánthatnék valakit. Erre törekszem a munkatársaim segítségével is, akiknek ezen a téren is sokat köszönhetek.

– Melyik a kedvenc evangéliumi részlete, imája?

– Sok ilyen részlet van – többek közt Jézus búcsúbeszéde, főpapi imája –, de gyerekkoromtól kezdve különösen vonzódom a Jelenések könyvéhez és abban az új Jeruzsálemhez, amelyben már nincs szükség világítótestekre és templomra, mert maga Isten van jelen – ez nagyon megérint, de ugyanígy megérint, megragad és megrendít annak a Bethesda-tó partján fekvő embernek a helyzete is, akit Jézus az evangélium tanúsága szerint megszólít, és aki harmincnyolc éve ott fekszik, és nem gyógyul meg, mert nincs embere, aki a gyógyító erejű tóhoz vigye. Ebből a történetből számomra világos a tanulság: úgy kell élnünk, hogy a körülöttünk élők számára mi magunk legyünk az ő emberük, hogy Isten rajtunk keresztül tudja őket szeretni, hogy átadhassuk azt a reményt, amit Istentől kaptunk.

A kedvenc imám pedig… Kicsi koromtól kezdve együtt imádkoztam édesapámmal a Miatyánkot, az Üdvözlégy Máriát és más imádságokat, amelyek mélyen a lelkembe vésődtek, de ugyanígy Szent Ferenc Békeimája, Naphimnusza is. Mindig megerősítést jelentenek számomra a szentek veretes szavakkal, szép, hódoló szeretettel és önmaguk átadására törekvő lelkülettel megírt imádságai – az ember szívét, lelkét eltöltik isten- és emberszeretettel.

– Melyik az a könyv, amelyet a Szentírás mellett magával vinne, ha hosszú időre egy lakatlan szigetre kellene mennie?

– Babits Mihály versei sok nehézségen segítettek át. Az a filozófia, istenlátásmód, Isten titkos jelenlétének megsejtése, ami ott van a költő verseiben, számomra nagyon sokat jelent – emberséget, mély megértést találtam ezekben a versekben, fontos tanítást adnak az emberségről. Megemlíteném még Thomas Mertont is, a visszavonultságban is a világra nyitott gondolatait, valamint Boros Lászlót, akinek filozofikus írásai az emberben lévő Istenről, az Istenbe rejtezett emberről sok vigaszt, erőt, távlatot adtak számomra. Ezeken a könyveken – mint természetes közvetítő eszközökön – keresztül a Jóisten valószínűleg sok-sok kegyelmet tudna adni.

– Ki a kedvenc női és férfi szentje?

– Még Rózsák terei plébánosként nagy felfedezésem volt Szent Erzsébet, de nagyon tisztelem Szent Margitot, Szent Istvánt, Szent Imrét, Szent Lászlót. Ajándék volt számomra – még a Haller téri plébánián –, hogy megismerhettem Páli Szent Vince életét: ő a maga korában a szociális apostolkodás zseniális alakja volt, igyekezett a hitet terjeszteni, az egyházi műveltséget fejleszteni, és a szegénygondozást felkarolva sikerült olyan rendeket létrehoznia, amelyek élhetőbbé tették az életet, és ahol ezek a rendek működnek, ott ma is a szeretet műveit hozzák létre, megmutatva valami igazán lényegeset Istenből.

– Kik az Ön által leginkább kedvelt történelmi személyiségek?

– Olyan ember vagyok, aki örül annak, hogy ebben az országban, ennek a népnek a gyermekeként élhet, ezért a magyar történelem nagy egyéniségei különösen is közel állnak a szívemhez, és gondolkodásomban kiemelt helyen szerepelnek. Székesfehérváron élek, abban a városban, amelyben magyar királyok nyomaiba léphetek, ott, ahol ezek a királyok örülhettek a koronázásnak, ahol házasságukat élték, és ahol eltemették őket. A magyar történelem nagyjai: Szent István, Szent Imre, Szent László és hosszan sorolhatnám Rákóczin keresztül egészen Prohászka püspökig, akit sokan bántanak, méltatlanul, és akinek szép, erényes életét, mások felé forduló áldozatos szeretetét próbálják háttérbe szorítani. Büszke vagyok nagyjainkra, és örülők, hogy megadatott a kegyelem, hogy nyomukba léphetek, valamiféle közöm lehet hozzájuk, legalább annyiban, hogy erényeik engem is ösztönöznek a nemzet, az Egyház szolgálatára, a másik emberért való felelősség vállalására.

– Ki a kedvenc zeneszerzője, muzsikusa?

– A békés harmóniát keresem a zenében, azt, amelyben el tudok mélyedni, és gondolkodni, olykor intuíciót kapni a rám váró feladatok megoldásához – az ilyen muzsika szerzői azok, akiket általában klasszikusoknak hívunk.

– Kedveli a sportot, van-e kedvenc sportolója?

– Fiatalkoromban sokat sportoltam, később káplánként is szerettem túrázni, focizni. Ezeket a tevékenységeket közel érzem magamhoz ma is, bár régen – legutóbb néhány évvel ezelőtt – futballoztam úgy, hogy az igazán jólesett.

– Melyik a kedvenc magyar bora, étele?

– Kedvelem a jó vörösbort, és ha választanom kell, akkor az ételben a lecsót.

– Mivel tölti szabadidejét?

– Az autóvezetés mindig pihentető számomra, de szeretek olvasni, sétálni, és jól esik egy fárasztó nap végén a baráti beszélgetés vacsora közben. Fiatal koromban sokat táboroztunk, kirándultunk a barátaimmal, és ma is szeretem a természetet, az erdőt, a hegyeket.

– Melyik virágot szereti a legjobban?

– A nagy, öreg fákat szeretem. Azoknak a fáknak az árnyékában nőhettem fel, amelyeket még a nagyapám ültetett az 1900-as évek kezdetén. Főképp a színes lombú fákat szeretem, és a virágok közül a hibiszkuszt – amely sokak szerint a nyár végét jelzi –, a hortenziát, amely árnyas helyeken világít fehér virágával, vagy éppen a kardvirágot.

– Ha csodatévő hatalmat kapna, mire használná?

– Annyi ínséget, nyomorúságot látok az emberek életében… Mélyen megrendít, amikor gyónásban, beszélgetésekben – vagy szavak nélkül is, az arcokon – találkozom a fájdalommal, a reménytelenséggel, a kilátástalansággal – ezek a találkozások felelősséget rónak rám. Mostanában úgy érzem – és ez a Szent Erzsébet-évhez is kötődik, és a Bethesda-tó partján harmincnyolc éve fekvő „ember nélküli ember” sorsából is fakad –, hogy megértővé, együtt érzővé kellene tenni ezt a világot. Fáj az elzárkózás, a gyűlöletkeltés, ami embercsoportok számára fontos eszmék, elvek, jelvények ellen irányul, ami nem a megértést munkálja, hanem a szembeállítást gerjeszti, miközben ennek az ellenkezőjétől, a tolerancia hirdetésétől zajos a média. Nemcsak beszélni kellene erről, hanem valóban toleránssá is kellene válni. II. János Pál pápa az újságírókhoz intézett felhívásában azt mondja: nem minden hír, nem minden tudás használ, a szeretet azonban mindig épít. Örülök, hogy a Magyar Katolikus Rádióban ezt megpróbálhatjuk életre váltani, és ezáltal preevangelizálni a világot. Ha volna csodatévő hatalmam, még szélesebb körben közvetíteném ilyen módon is a szeretetet a világnak.

– Ha csak egy órája maradna az életéből, mit tenne a rendelkezésére álló időben?

– Abban az esetben nem maradna más hátra, mint rendbe tenni a dolgaimat, törekedni arra, hogy minél kevesebb rendezetlenséget hagyjak magam után, azaz úgy rendelkezzek, hogy az ne gondot, hanem örömet jelentsen másoknak. Bűnbánatot is tartanék az Istennel való találkozás, a számadás ideje előtt. Egyúttal hálát adnék azokért az emberekért, akik segítettek személyiségem formálásában, akik el tudtak fogadni a magam esetlegességében, gyarlóságában – mellém álltak, és a szeretetük segített erényeim kibontakoztatásában, valamint a gyengeségeimmel való harcban. Őket és segítségüket megköszönném a Jóistennek.

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>