„Ég és föld elmúlik, de az én igéim el nem múlnak” (Lk 21,33)
A fafejű fügefa sorsa
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
– Áldunk téged, Urunk, Istenünk, ki termőre fordítod életünk! Veled mindig boldogan élhetünk, s gazdag gyümölcsöt érlel az életünk.
A két fácska élvezte a gondoskodást, s vidáman hajladoztak a simogató szélben.
– Milyen jó dolgunk van nekünk – súgta oda társának a kisebbik fácska –, semmi másra nincs gondunk, csak hogy növekedjünk, hogy majd egyszer bőséges terméssel háláljuk meg gazdánk gondoskodását!
– Nincs ezen mit meghálálni! – válaszolta gőgösen a másik fácska. – Neki az a dolga, hogy gondozzon, nekünk meg, hogy növekedjünk. Minél szebbre, magasabbra. Ágasabbra, bogasabbra, hogy a környék minden madara csodájára járjon dús levélkoronánknak!
– És hogy fészket találjanak benne – tette hozzá csendesen a jobb oldali fa.
– Azt már nem! – csattant fel baloldali társa. – Hogy össze-vissza tépkedjék ágaimat, megtépázzák leveleimet?! Én ilyen kotnyeles verébseregnek nem nyújtok szállást! Menjenek máshová!
– De mi lesz az énekesmadarakkal? Az ő csodaszép reggeli koncertjük ébreszti a napot, ami nélkül mi sem élhetünk! – bizonygatta kitartóan a jobb oldali fácska.
Társa azonban nem is figyelt már szavára, kényelmesen elnyújtózkodott, és a nap felé fordította leveleit. Csak akkor szakította meg napfürdőjét, ha egy fáradt kismadár leszállni készült ágaira. Ilyenkor dühösen megrázta koronáját, hogy elhessentse a hívatlan vendéget. Szomszédja szomorúan csóválta meg fejét: „Nem lesz ennek jó vége!” – gondolta magában, de mivel tudta, hogy hiába figyelmeztetné társát, inkább hallgatott.
Az idő telt, múlt. A gyümölcsös gazdája örömmel leste, mikor jelennek meg az első fügék a két fán.
A jobb oldali fácska hamarosan el is kezdett teremni. Igaz, hogy termete sokkal kisebb maradt bal oldali társáénál, de ágain, melyek mindig otthont nyújtottak a kukacpusztító madárnépnek, egészséges és mézédes gyümölcsök nőttek. A gazda nem győzte dicsérni bő termését, s még nagyobb gondoskodással vette körül. Bezzeg a másik fa hiába magaslott olyan peckesen társa fölé, ágai kopaszon szégyenkeztek. Kérge alatt kukacok telepedtek meg, rügyei, mielőtt kinyíltak volna, senyvedni kezdtek. A gazda hiába várta, a termés éretlenül lepotyogott a földre.– Nincs mit tenni, ki kell vágni ezt a fügefát – határozta el a gazda.
– Várjunk még vele egy évig – kérlelte a fia. – Megtrágyázzuk, körülássuk, hátha terem jövőre. Ha nem, akkor majd kivágjuk.
A gazda beleegyezett. A hónapok teltek, múltak. Már a tavasz is elérkezett, mikor egyik reggel Betánia felől lépések hallatszottak. A két fácska kíváncsian fordult a közeledő kis társaság felé. Elől egy fehér ruhás, egyszerű öltözetű férfi ment. Mögötte a többiek. Mikor a fügefák mellé értek, a fehér ruhás férfi odalépett a kisebbik fához. A fácska úgy érezte, mintha az átható, mégis meleg tekintet elégedetten simogatná végig minden tagját. Aztán az idegen egyszerre a bal oldali fához lépett. De azon egy fia fügét sem látott. Erre így szólt:
– Ne teremjen rajtad gyümölcs soha többé!
A bal oldali fügefa azon nyomban kiszáradt. A jobb oldali kis fa ekkora hatalom láttán megrettenve húzta össze magát, de valami a kérge alatt, a szíve mélyén azt súgta, hogy neki nincs oka aggodalomra.
– Hogyan száradhatott ki így egyszerre ez a fügefa? – kérdezgették egymást csodálkozva az odaérkező emberek.
– Jézus, mi is képesek lehetünk ilyen csodát tenni? – fordultak a fehér ruháshoz. Ő pedig így válaszolt:
– Bizony mondom nektek, ha lesz bennetek elég hit és nem kételkedtek, nemcsak a fügefával tehetitek meg, ami történt, hanem akár ennek a hegynek is mondhatjátok: „Emelkedj föl és omolj a tengerbe”, s az végbemegy – mutatott a hegyek felé. – Bármit kértek hittel az imádságban, megkapjátok.
Mikor a kis csapat már távol járt, a fügefácska még mindig kiszáradt társát bámulta. Egyre a Jézusnak nevezett, titokzatos férfi szavai jártak a fejében. Tekintetével a nyomait kereste az utat borító porban. Szívében pedig megszületett a hittel teli kérés: „Add, Istenem, hogy mindig bőséges gyümölcsöt teremhessek, gazdám és minden ember örömére!”
