„Ég és föld elmúlik, de az én igéim el nem múlnak” (Lk 21,33)
A fafejű fügefa sorsa
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
– Áldunk téged, Urunk, Istenünk, ki termőre fordítod életünk! Veled mindig boldogan élhetünk, s gazdag gyümölcsöt érlel az életünk.
A két fácska élvezte a gondoskodást, s vidáman hajladoztak a simogató szélben.
– Milyen jó dolgunk van nekünk – súgta oda társának a kisebbik fácska –, semmi másra nincs gondunk, csak hogy növekedjünk, hogy majd egyszer bőséges terméssel háláljuk meg gazdánk gondoskodását!
– Nincs ezen mit meghálálni! – válaszolta gőgösen a másik fácska. – Neki az a dolga, hogy gondozzon, nekünk meg, hogy növekedjünk. Minél szebbre, magasabbra. Ágasabbra, bogasabbra, hogy a környék minden madara csodájára járjon dús levélkoronánknak!
– És hogy fészket találjanak benne – tette hozzá csendesen a jobb oldali fa.
– Azt már nem! – csattant fel baloldali társa. – Hogy össze-vissza tépkedjék ágaimat, megtépázzák leveleimet?! Én ilyen kotnyeles verébseregnek nem nyújtok szállást! Menjenek máshová!
– De mi lesz az énekesmadarakkal? Az ő csodaszép reggeli koncertjük ébreszti a napot, ami nélkül mi sem élhetünk! – bizonygatta kitartóan a jobb oldali fácska.
Társa azonban nem is figyelt már szavára, kényelmesen elnyújtózkodott, és a nap felé fordította leveleit. Csak akkor szakította meg napfürdőjét, ha egy fáradt kismadár leszállni készült ágaira. Ilyenkor dühösen megrázta koronáját, hogy elhessentse a hívatlan vendéget. Szomszédja szomorúan csóválta meg fejét: „Nem lesz ennek jó vége!” – gondolta magában, de mivel tudta, hogy hiába figyelmeztetné társát, inkább hallgatott.
Az idő telt, múlt. A gyümölcsös gazdája örömmel leste, mikor jelennek meg az első fügék a két fán.