Cikkek listázása

6. Harangtörténeti Ankét

Mesélő harangok

Szerző: Bodnár Zita

Fotó: Bodnár Zita

A nagyvárosok zajában egyre ritkábban halljuk meg a harangok zúgását, a települések életét irányító funkciójukat pedig mára szinte teljesen elvesztették. Pedig a harang nemcsak használati tárgy, hanem nagyon precíz kidolgozást igénylő hangszer és műalkotás is. Harangöntőkről, műhelyeikről, a harangvédelem aktuális kérdéseiről, valamint a legújabb harangtörténeti és régészeti kutatásokról adtak átfogó képet magyar és külföldi szakemberek a 6. harangtörténeti ankéton 2007. június 7. és 9. között Budapesten. Az Országos Műszaki Múzeum Öntödei Múzeuma és a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal szervezésében rendezett tudományos tanácskozás a harangok történelmi és kulturális értékére egyaránt felhívta a figyelmet.
Egyes legendák szerint a 4. században az itáliai Campana tartománybeli Nola városának püspöke esti imádsága közben egy alkalommal álomba szenderedett. Álmában ragyogó angyalkák vették körül, akik csilingelő hangot adó virágokat ráztak. E fura látomás alapján készült az első harang, amelynek neve olaszul azóta is: campana.

Akár igaz is lehetne ez a történet, a valóság azonban más. A harangok története ugyanis több ezer évre nyúlik vissza. A különböző – elsősorban keleti – kultúrákban többnyire a pogány kultuszokban jelentek meg, máshol a társadalmi hierarchia szimbólumaivá váltak vagy különféle jelzésekre szolgáltak. Úgy vélték, a harang csengő-bongó hangja elűzi a rosszat és a gonoszt, így a megtisztulás eszközéül is szolgált. Krisztus előtt két-háromezer évvel a kínaiak, az asszírok, az egyiptomiak már használtak kisebb-nagyobb öntött ércharangocskákat, harangokat. A buddhisták pagodáinak tetőiről aranycsengők hangjai szólnak, Tibetben pedig az isteni bölcsesség jelképei a nyeles csengők. A szibériai sámánok öltözetén ugyanúgy megtalálhatjuk a csengőket, mint a zsidó főpapok köntöseinek szegélyén.

Nem pusztán használati tárgy, hanem műalkotás is

A keresztény világban a harangot sokáig nem alkalmazták éppen a pogány kultuszokban betöltött rendeltetése miatt, mint ahogy az orgonát vagy más hangszereket sem. Később azonban a szerzeteskolostorok révén elterjedt, így elég hamar a keresztény emberek életének, mindennapjainak kísérőjévé vált. Harang szólított a szentmisékre naponta háromszor. Lélekharang csendült a keresztény ember halála óráján, harangszó kísérte a temetési menetet, a körmeneteket, egyházi és világi méltóságok érkezését, ünnepélyes vonulását. Harang köszöntötte a háborúból győztesen hazatérő katonákat. Harangzúgás kísérte a nagy természeti csapásokat és egyéb vészhelyzetek is: tűzvészt, árvizet. Ellenséges támadás idején fenyegető-figyelmeztető szerepe volt. Sokáig úgy hitték, ha viharok idején megkongatják a harangot, elhárítják a mennykőcsapást. Lápos, ködös vidékeken, mint például Németország vagy Skócia egyes területein, az éj leszállta előtt a harang szava segítette a környéken tévelygőket, hogy hazatalálhassanak. Ugyanezt a célt szolgálta a harangkongatás nagy hóviharok idején Oroszországban.

A haranggal szemben az idők folyamán három igény alakult ki. Egyrészt be kell töltenie az alapfunkcióját, azaz a jelzést, a hívogatást, az emlékeztetést stb., másrészt hangszerként is kell szolgálnia, hiszen társaival összhangban, harmonikusan kell megszólalnia, vagyis pontosan a megkívánt, megrendelt zenei hangon, összhangban a templomtoronyban mellette függő harangokkal, hogy akár egy harangjátéknak is aktív szereplője lehessen. Végül, de nem utolsó sorban a harangnak esztétikailag szép öntvénynek kell lennie, hiszen nem pusztán használati tárgy, hanem műalkotás is, amellyel a mának és a jövőnek is üzenetet közvetítenek.

A teljes cikk >>>

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>