Isten szolgája – Sándor István
Hitünk (vér)tanúi
Szerző: Bókay László
1949-ben a kommunista titkosrendőrség, az Államvédelmi Hatóság létszámát 30 000-re duzzasztották. Rákosiék úgy vélték, az árva és munkás fiatalok lesznek a jövő legjobb ávósai, így az egykori Clarisseum lakóit is besorozták a fegyveres testületbe. A „legjobbakat” közülük a pártőrség tagjaivá képezték ki egy három hónapos tanfolyam alatt. Tiszti rendfokozatot kaptak, s feladatuk lett a Magyar Dolgozók Pártja vezetőinek védelme. A frissensült „ávósok” azonban továbbra is tartották a kapcsolatot lelki vezetőjükkel, Sándor Istvánnal, aki munka után egykori árvaházi gyerekeinek és azok újabb barátainak tartott lelki vezetést – hol a Clarisseumban, hol magánlakásokon.
A foglalkozások titokban maradtak volna, ha egy véletlen nem sodorja bajba a csoportot. Újpesten, az Árpád úton egy kocsma nyílt Pokol Csárda néven. A bejárat mellett egy táblát helyeztek el: Lépjen be a Pokolba felirattal. A Clarisseumba tartó fiatalok olvasták ezt, – s éjszaka kátránnyal lefestették. A kocsmáros reggel hívta a rendőrséget, akik nyomozókutyákkal eljutottak a Clarisseum bejáratáig. Egy tizenöt esztendős gimnazista lány, Hegedűs Hajnalka épp az épület elé ért. Elfogták és kínzással vallomásra bírták. Megtudták a csoport tevékenységét és vezetőjük Sándor István nevét, aki ellen elfogató parancsot adtak ki. A történtekről valaki értesítette az érintetteket, s ezért Ádám László szalézi tartományfőnök megszervezte Sándor István külföldre juttatását. Ám Sándor István nemet mondott. Úgy vélte, nem menekülhet el, hiszen tanítványai is veszélyben voltak. Hangsúlyozta, kész a vértanúságra, marad tehát Magyarországon. Álnéven egy kispap barátjának lakásán húzta meg magát. Dániel Tibornak hívták a kispapot, akinek házmesternője azonban – ávós férjével – feljelentette őket, hamarosan le is tartóztatták mindkettőjüket.
Fegyveres csoport, összeesküvés szervezése, az állam megdöntésére irányuló cselekedet és az állambiztonsági rendszerbe való beépülés szándéka volt a vád. A beismerő vallomásokat kínzásokkal akarták kicsikarni, mely Dániel Tibor esetében például halállal végződött. A koncepciós per gyors lezárását szerették volna, de beismerő vallomást senkiből nem sikerült kicsikarni, ezért cselhez folyamodtak. A vádlottaknak azt hazudták, hogy beismerő vallomásuk alapján ugyan elítélik őket, de hamarosan amnesztiával szabadulhatnak majd.
1953. május 23-án született meg az ítélet.