Cikkek listázása

Kudarcaink és sikereink

A kalász üzenete

Szerző: Jakubecz Márta

A júliusi reggeleken, amikor a kertekben még ott csillognak a virágszirmokon a hajnal friss harmatcseppjei, és utánozhatatlan hangulatot varázsol eléd az ablakod alatti madárdal, megérzed, hogy ez a szépség egyszeri – ugyanígy már sohasem köszönt rád az adott pillanat, csupán hasonlóan. S míg eképpen tűnődve tekintesz ki ablakodból a falu végén kezdődő és a határba vezető mezei útra, lelki szemeid előtt már megjelennek az aratás képei. Minden év júliusában ugyanazokat a zajokat hallod, s ez a folytonosság megnyugtató érzését kelti benned. Kósza szellő hozza feléd a beérett gabona illatát, s neked eszedbe jut, hogy sohasem hagynád el a szülőfaludat… itt lehetsz önmagad, magyarnak ide születtél, és itt kaptad meg a hit ajándékát is. Itt minden nyáron ugyanúgy intenek feléd a fák, és érett, duzzadóan mosolygó kalászok üzennek.

Megnyitod a füledet, hogy az idén is meghalld a „kalász üzenetét”. Igaz, nagyon mélyen kell ahhoz hallgatnod, hogy megértsd a vetés és aratás elválaszthatatlanságát, a „ki mint vet, úgy arat” aranyigazságát. A jó vetés nyomán elérkező aratás idején a kalász a maga érettségében a kiteljesedés boldogságát lopja a szívedbe, a belső világodban megteremtett csendbe.

De vajon mit jelent „érettnek” lenni? Érettségi bizonyítványt és néhány keserű csalódást abszolválni? Eljutni a semmibe mutató legyintés mozdulatáig? Avagy az a lelkiekben érett, aki már úgy érzi, eléggé „bölcs” ahhoz, hogy magvas tanácsokat osztogasson lelki zűrzavarban tengődő embertársainak? Vagy egyértelműen akkor válunk éretté, ha már számot tudunk vetni életünk hullámvölgyeivel?

Nem! A kalász mást üzen. Ahogy a létét teljes mértékben Istenre bízza, amint önátadóan hagyatkozik rá az isteni gondviselésre, és a magvetéstől kezdődően türelmesen várja ki, éli meg saját fejlődési stádiumait a csírázástól a szárba szökkenésen át a zöld szín aranysárgába fordulásáig, azzal példát mutat az embernek. Mi gyakran kapkodunk, „sokat markolunk”, mert türelmetlenségünk arra sarkall, hogy elszánt vágtába kezdjünk, vehemensen küzdve az életszentség magunk által választott útján. S míg Isten felé törtetünk, kiabálva tülekedünk, másokkal tán még versengve is, erőszakosan arra törekedve, hogy Isten vegyen már végre észre bennünket, s hajoljon le hozzánk, hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy nem mi érleljük saját magunkat. Kiválasztottak. Az isteni kegyelem napsugara vetődött ránk.

Isten fényében megfürödni, az ő kívánsága szerint cselekedni és hívásának megfelelni a kalászsorsot idézi. A várakozás csendességében születnek a csodák. Csak ezáltal „érik” a zöld gabonaszínűvé.

Kudarcok és sikerek edzenek, míg közben lassan azt is megtanuljuk, hogy miként kovácsoljunk lelki tőkét a sikertelenségből, hogyan tanuljunk bukásainkból, és milyen módon dolgozzuk fel egészségesen a sikert, hogy ne válhassunk önelégültté. De vajon miből tanulunk többet: a kudarcból vagy a sikerből? Nem egyszer látjuk, hogy egyes emberek lelki sérülés nélkül, könnyebben el tudják fogadni akár a legnagyobb veszteségeket is, mint megint másokat megzavar a fényes siker. „Sztárok” népes serege köt ki a drogelvonóban, mert nem képes arra, hogy a rázúduló sikersorozatot, a népszerűséget, az ismertséget, s egyáltalán a munkájának pozitív eredményeit lelkiekben helyesen élje meg. „Valami” (vagy inkább Valaki) hiányzik még belőlük!

Az életünkben jelentkező szenvedés, bukás vagy az eredményesség ugyanúgy előrevihet, Isten felé terelhet, és „megérlelhet”, ha megtanuljuk Istennel „randevúzva” mélyen megérteni, hogy – siker vagy kudarc ide vagy oda – végső soron életünk legmeghatározóbb élménye a Szentlélek erejének szívünkbe fogadása. Annak megélése, hogy csak eszközök vagyunk Isten kezében, s önátadásunk és felajánlásunk nyomán ő az Érlelő és ő az Arató.

Ha megtanulunk helyesen „aratni”, akkor eredményes munkánk sem tesz bennünket elbizakodottá, mert általa szívünkben már az új vetés utáni vágy érlelődik. Örülni kell a sikernek, de a földi karrier mögött Isten terveit kell szem előtt tartani. Ennek felismerése a lelki érettség igazi jele.

A vetőnek együtt kell örülnie az aratóval – mondja az Ige (vö. Jn 4,35–38). A munkánkba fektetett erőfeszítés, az érte viselt teher, a verejték, a beleszőtt reménység öröme éppen olyan felemelő, mint a tevékenységünk nyomán létrejött értékek fölötti örvendezés. Mindez csak akkor rejt magában lelki veszélyt, ha feledésbe merülnek a Lélek ajándékai, amelyek az igazi eredményesség forrásai, s ezáltal megszűnik az ember lelkében az alázat. Hiszen alázat kell a vetéshez, de alázatra van szükség az aratáshoz is.

Mindkettő felfogható akár „piros betűs ünnepnek” is, és az ünnepek átélése feltételezi az alázatot, másként csak üres csinnadratta marad… Ígéretes folyamat – vetéstől az aratásig… És ebben nekünk is meg kell találnunk önmagunkat, megtartani a helyes arányokat, hogy önátadóan Isten eszközei lehessünk, pontosan azt és úgy végezve el, ami éppen a mi feladatunk a ránk osztott szereposztásban.

S miután ezt megtettük, tanuljunk meg mindent újra kezdeni, egészen a magvetéstől, majd szembenézni az elért eredménnyel, és egy fejezetet lezárva életünk körforgalmában újfent Isten akaratát teljesíteni.

Ha belemerülünk a csendbe, biztosan meghalljuk a kalász üzenetét. Mielőtt learatják, elsuttogja nekünk a titkait. Még egyszer megfürdik a júliusi fényben, hogy aztán a sokkal nagyobb Fényre juthasson, hol a termést az örök életre gyűjtik össze.

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>