A Hit és Fény közösségekről
Minden ember értékes ajándék
Szerző: Körössy László
Fotó: Lambert Attila
Alapítói a francia Marie-Hélene Mathieu gyógypedagógus és Jean Vanier, aki 1964-ben a franciaországi Trosly-Breuilben megalapította a Bárka közösséget (L’Arche) család nélküli, intézetben élő sérültek számára.
A Bárka, illetve a Hit és Fény közösségek középpontjában – noha más-más módon – ugyanaz áll: a sérült ember, akit embersége teljességében szemlélnek, olyan személyként, aki nemcsak elfogadni, hanem adni is képes.
„A testileg és értelmileg korlátozott, sérült emberek gyakran sokkal jobb érzelmi adottságokkal és kapcsolatteremtő készséggel rendelkeznek, mint a többiek. Titokzatos módon képesek arra, hogy hazavezessenek szívünk otthonába. Értelmi sérüléseiket valamiféle különös nyitottság és bizalom ellensúlyozza. Számukra semmit sem jelent a hagyományos társadalmi felfogás arról, hogy mi a fontos. Közelebb élnek ahhoz, ami valóban lényeges” – így ír Jean Vanier a sérült emberekről, a velük való kapcsolatából eredő tapasztalatok alapján Hazatérésünk című könyvében. Ez az alapvető tapasztalat és az erre adott válaszból születő szellemiség alapvetően meghatározza a Hit és Fény közösségek életét.
Jelenleg hetvenkét országban működnek közösségek. A 20-30 fős csoportokban a sérültek, szülők és segítők ideális esetben azonos arányban vannak. (Hazánkban léteznek intézeti sérültekből és segítőkből álló, szülők nélküli csoportok is.) A közösségek rendszerint országokon belüli régiókba szerveződnek (így Magyarországon is), az országok zónákba, amelyeket összefogja a párizsi székhelyű nemzetközi Hit és Fény.
A közösségekben segítők és fogyatékosok együtt haladnak Krisztus útján, szeretetteljes légkörben. Rendszeres, havi-kétheti alkalmaik kapaszkodót jelentek a sérült embereknek nehézségekkel teli életükben. A közösségek vezetői vallják, hogy minden ember értékes – úgy, ahogy van. Sőt azt tapasztalják, hogy sérült testvéreink előtt Isten sok titkot felfed, mert ők különösen kedvesek számára. „Ami a világ szerint oktalan, azt választotta ki Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, és ami a világ szerint gyönge, azt választotta ki Isten, hogy megszégyenítse az erőseket” – olvashatjuk a Szentírásban (1Kor 1,27).
A Hit és Fényben tehát a sérült emberek különös jelentőségű kapcsok Isten és a segítők közt. Egyikük így vall: „Megtanítanak felismerni és vállalni emberi fogyatékosságainkat, fájdalmainkat, sérültségünket, hogy ezekkel együtt tudjunk állni embertársaink és Isten elé.” A Hit és Fény célja tehát nem pusztán karitatív segítségnyújtás. Megmutatja az Egyháznak és a világnak a sérült emberben rejlő adományokat, szépségeket, valamint megismerteti a sérülteket a bennük lakó Jézussal, úgy, hogy baráti közösséget teremt számukra és családjuk számára.
Magyarországon 1984-ben jött létre az első Hit és Fény csoport. A közösségek életében fontos szerepe van a papnak is, aki nem pusztán a szentségek kiszolgáltatója, hanem lelkivezető és kísérő is egyben. A közösség volt nemzeti pap-felelőse, Gáspár István atya mondja:
„A súlyosan sérült gyermek arcát látva, vagy olyan ember előtt, akinek szavai érthetetlenek, mozdulatai szétesők, első reakciónk az, hogy elfordulunk. Egyedül Jézus teszi lehetővé, hogy emberi módon találkozhassunk velük. A bennünk lévő Jézus találkozik a benne élő Jézussal. Ő siet gyöngeségünkben segítségünkre. De hogy ez megtörténjék, kérnünk kell tőle: »Jöjj, kőszívünket alakítsd élő szívvé!« Ezért kap a szentmise olyan fontos helyet a Hit és Fény találkozóin. Amikor Jézus testével és vérével táplálkozunk és betelünk Szentlélekkel, akkor már egy szív és egy lélek vagyunk. A kivetett ember arcvonásaiban az élő Jézust ismerjük fel, és így el tudjuk kötelezni magunkat érte.”
A szentmisék, imaórák mellett az évközi találkozóknak, nyári táboroknak, lelkigyakorlatoknak, képzéseknek, kézműves foglalkozásoknak is megvan a maguk – fontos – helye. Kiemelkedő szerepe van a közösségek életében az ünneplésnek is. Az egyházi és világi ünnepek (például névnapok) megtartása a sérült emberek számára az egyetlen fórum, ahol lehetőségük van a bensőséges baráti kapcsolatok kialakítására, ápolására. Ezt a közösségi élményt napjainkban már kárpát-medence szerte sok értelmi sérült testvérünk megéli, Kárpátalján éppúgy, mint a Vajdaságban vagy például Erdélyben, ahol az első magyar közösségek 1990-ben alakultak Sepsiszentgyörgyön és Kolozsváron. Azóta pedig születtek még közösségek Marosvásárhelyen, Marosszentgyörgyön, Csíkszeredában, Nagyváradon, Csernakeresztúron, Türkösön, Ditróban, Szászrégenben, Szatmárnémetiben, és vannak alakulófélben levő csoportok is.
Ahhoz, hogy valamelyest hiteles képet alakíthassunk ki az értelmi sérült gyermeket nevelő családok életvalóságáról, olvassunk bele egy marosvásárhelyi édesanya közkinccsé tett vallomásába:
„Az első jel, ami arra utalt, hogy nagyobbik lányom értelmi sérült, tiltakozást váltott ki belőlem. Ez nem lehet igaz, velem ez nem történhet meg. De teltek az évek, és megtanultam/megtanultunk együtt élni ezzel a helyzettel.
Miután – immár tudatosan – a hithez vezető útra is ráálltam, próbáltam megtalálni azt, ami helyzetünkből javunkra fordítható, tudva azt, hogy akik Jézust szeretik, minden a javukra válik. Nem volt könnyű.
Ennek az időszaknak a legnagyobb gondja kisebbik lányom hozzáállása volt. Szégyellte testvérét, lehetőleg nem vett részt olyan tevékenységeken, ahová nővére is elkísérhette volna. Nem volt agresszív vele, de nagyon nehéz volt megértetni, hogy alkalomadtán ő miért kap kisebb vétségért nagyobb büntetést, mint nővére.
1993-ban bekapcsolódtunk a Hit és Fény marosvásárhelyi közösségébe. Az ott tapasztaltak alapján kisebbik lányomat is meggyőztem, hogy jöjjön velünk. Nem állt rá rögtön, de ‘94 nyarán a marosvásárhelyi közösség sárpataki táborába már ő kísérte el nővérét. Az ottani élmények gyökeresen megváltoztatták a sérültekhez való viszonyulását. 14 évesen éretté vált. Megtapasztalta, hogy sérült barátaink nagyon sok lelki ajándékkal halmozzák el a hozzájuk szeretettel és megértéssel fordulókat. Soha többé nem volt számára probléma testvére fogyatékossága. Személyiségének formálását nagyon pozitív módon határozta meg a Hit és Fény közösség lelkülete.
Mint édesanya ezért érzem a Hit és Fényt Isten csodálatos ajándékának.”
Ahhoz, hogy sérült testvéreinket hozzásegítsük hitük megéléséhez, olyan környezetet kell teremteni számukra, ahol fejlődhetnek és kibontakoztathatják képességeiket az egész közösség javára. Közösségvezetők tapasztalata, hogy azoknak, akik azért jönnek a Hit és Fénybe, hogy sérült emberekkel találkozzanak és segítsék őket, olyan lélekkel kell jönniük, amely elfogadja a fogyatékos emberek minden sajátos ajándékát. Igen, ajándékát, mert a sérült ember az egész közösség számára a béke és kegyelem forrásává válhat – a Jézussal való egyesülés által. Vagy ahogy más szavakkal Jean Vanier írja fent említett művében: „Elidegenedett, szétesett társadalmainkban, acélból, üvegből és magányból épült városainkban az értelmi sérült emberek úgy tarthatnák össze a városlakókat, akár a cement a téglákat. Ez az ő feladatuk a társadalomban. Sajátos szerep hárul rájuk: a szívek gyógyítása és az embereket szétválasztó falak lebontása, amelyek lehetetlenné teszik, hogy boldogan és emberi módon élhessenek.”
