Zeneiség, lelkiség és közösség a keresztény könnyűzenében
Jézusba vetett teljes bizalommal
Szerző: Bodnár Zita
Fotó: Penyigei László
– A szüleim rendszeresen jártak Nagymarosra, az ifjúsági találkozókra. Egyéves koromtól kezdve minden évben magukkal vittek. Akkoriban külön bölcsőde szekció is működött, ahol nyugodtan otthagyhattak, amíg ők részt vettek a programokon. Tulajdonképpen testvéreimmel együtt belenőttünk a Nagymarosi Ifjúsági Találkozó szervező csapatába, ahol többek között Sillye Jenővel is megismerkedtünk.
Még általános iskolások voltunk, amikor Gellért öcsémmel elkezdtünk az Életünk Krisztus gitáriskolába járni. Jenő nagyon hamar „felfedezett”, és meghívott minket zenélni. Vele jártuk az országot. Én 15-16 éves lehettem, Gellért öcsém pedig három évvel fiatalabb. Bő három éven keresztül kizárólag vele játszottunk. Sok mindent magunkba szívtunk, sokat tanultunk Jenőtől, és közben megszülettek az első saját dalaink is.
– Az első dalok nyomán megalakult együttesük, a Gável Brothers. Régi vágyuk vált ezzel valóra?
– Soha nem gondoltunk arra, hogy együttest alapítsunk. Nem is nevezném annak ezt az első formációt, ami inkább még a templomi felállást követte. A későbbiekben tisztult le bennünk, mit is szeretnénk. Eleinte nagyon sok tekintetben hasonlítottunk Jenőre, nemcsak zenei stílusunkban, de a megjelenésünkben is. Mindig fehér farmeringet, kék nadrágot, edzőcipőt viseltünk, éppen úgy, mint Sillye Jenő. Sokan Kis Jenőknek is hívtak. Volt, aki mint Jenő-utánzókra tekintett, de sokan mások örömmel fogadtak minket, mert az utánpótlást látták bennünk. Az évek múlásával azonban stílusunk egyre távolabb került ettől a műfajtól, és ha fájdalmasan is, de el kellett válnunk, zenekarunk pedig önálló útra lépett, és megalakult a Testvérek.
– Az egyházi könnyűzenei élet nem éppen botrányoktól mentes. Nagyon sok az ellenségeskedés, amiből a Testvérek is kivette a részét. Miért van ez így?
– Az ember, még ha keresztény is, ember marad a maga gyengeségeivel együtt. Rivalizál, és ujjal mutogat a másikra. A világi szférában megengedett a versenyszellem, a keresztény könnyűzenei vonalon azonban ennek nem lenne szabad így lennie. Elég sok időnek kellett eltelni ahhoz, míg rájöttünk, bizony szét kell választani a szakmaiságot a testvéri szeretetnek nevezett naivitástól. Egy zenekar három pillérre épül: a zeneiségre, a lelkiségre vagy más szóval a nyitottságra, valamint a közösségre.
Mitől jó egy együttes zenéje? Először is meg kell nézni, ki mit tud adni, mire képes, milyen talentumokat kapott, és elég szorgalmas-e, hogy megtanulja a dalokat. Éppen itt szoktuk elrontani, mert a szakmaiságot összekeverjük a testvéri lelkülettel. Azt mondjuk, bár nem tudsz igazán jól zenélni, nem baj, a Szentlélek majd kipótolja mindazt, ami hiányzik a játékodból. Ez csúsztatás! Mindenkinek meg kell tenni azt, ami az ő feladata, és alázatosan fel kell ismernie, mennyit tud vállalni. Tehát le kell ülni, és meg kell tanulni a szólókat. Muszáj gyakorolni, skálázni, énektanárhoz járni.
A másik pillér a lelkiség vagy a nyitottság. Mennyire vagyok nyitott az Istenre? Tudom-e a talentumaimmal úgy szolgálni Istent, hogy tanúságot tegyek róla mások előtt? Óvatosan említeném ezt, mert nem állunk a hit azonos fokán. Ugyanakkor elengedhetetlen az Istenre való nyitottságunk, amely az újbóli és újbóli megtérés alapja, hogy napról napra jobban hasonlítsunk Jézushoz. Ha ez a vágy él a szívünkben, akkor a második pillér is áll.
A harmadik tartóoszlop pedig a közösség. Mennyire tudunk közösségben dolgozni? A zenélés ugyanis csapatmunka. Tapasztalatom szerint, ha az első két kritérium teljesül, akkor a harmadik is sikerül, hiszen, aki tud és igazán szeret zenélni, képes együtt játszani másokkal, és azzal is tisztában van, hogy nem az ő személye a legfontosabb.
– Ön hogyan élte meg ezeket a kritériumokat?
– Nagyon sokat gitároztam annak idején. Hét éven át „attribútumommá” lett a gitár a színpadon. Egy nap azonban megértettem, hogy le kell tennem a hangszert, mert nem vagyok elég jó gitáros. Nehezen dolgoztam fel, vérzett a szívem, de ma már világosan látom, hogy ez volt a helyes magatartás. Természetesen ettől még mindennap gyakorlok otthon, „tornáztatom” magam, mert bizonyos dalok hangszerelése miatt két gitár szükséges, és nekem a lehető legjobb szinten kell eljátszanom ezeket a dallamokat. Sokáig azt gondoltam, a hangomat a Jóistentől kaptam. Ez így is van, de minden lehet még tökéletesebb. Amikor több profi zenészt is láttam magam körül, rájöttem, hogy én, Gável András, aki megírom a dalszövegeket, megszületnek a szívemből ezek a költemények, nem állhatok oda a zenekar élére azt mondva: bárhogy énekelhetek. Elkezdtem énektanárhoz járni. Ezek a felismerések is a Jóisten felé való nyitottságom gyümölcsei.
– Említette, hogy a dalok a szívéből születnek. Ima közben, vagy bárhol megszállhatja az ihlet?
– Igazából akár az utcán sétálva, munka vagy vezetés közben, bármikor eszembe juthat egy-egy sor, hozzá esetleg egy dallam. A legújabb kedvencem a nyár végén született, amikor Siófokra vittem le negyven biciklit egy hittantáborba. Monoton volt az autó hangja, a feleségem elaludt, és egyszer csak a szívemből feltört egy refrénke. Amint megérkeztünk, gyorsan lejegyeztem, és született belőle egy dal. Aztán Gellért öcsém, aki jobban ért a komponáláshoz, mint én, kicsit átgyúrta. Sokáig egyébként nehezen tudtam elfogadni, hogy ami a szívemből fakad, amit a legjobbnak érzek, egy második szűrőn, az öcsémen fennakad, aki azt javasolja, hogy itt meg itt változtassuk meg, mert akkor jobb lesz. De Gellért, aki a testvérem, a társam, akiben egészen megbízom, tudom, hogy a legjobbat próbálja kihozni a dalaimból, és mindig neki lesz igaza.
– Mit érez, amikor fellép?
– Tizenhárom éven keresztül sportoltam. Nem lehet egy versenynek nekiugrani úgy, hogy ne dobogjon az ember szíve. Ugyanez a helyzet a színpadon. Fantasztikus érzés, amikor a pódiumon állok és látom, hogy a közönség érti, amit mondok, fogékony rá. Sok e-mailt kapunk, amelyben megosztják a fiatalok istenélményüket, mindazt, amit egy-egy koncerten megéltek. Csodálatos látni, hogyan használ minket Jézus. Természetesen jó érzéssel tölt el, ha megtapsolnak, ha elismerik a munkánkat és látjuk a gyümölcsöket, de a lényeg Jézus.
– Idén tízéves a Gável testvérek, az egykori Testvérek együttes. Hogyan értékeli az elmúlt évtizedet?
– Úgy gondolom, gyerekcipőben jártunk az elmúlt tíz évben. Az ember sok mindenhez ragaszkodik az életben; a családjához, a szerelméhez, a munkájához, a pozícióhoz, az együtteshez, a hangjához, a gitárjához. A ragaszkodásaink minket emelnek a középpontba. Most, a jubileum évében kristályosodott ki Gellért és magam számára, hogy mi az elmúlt tíz évben ezt tettük. Sok mindent átadtunk az Istennek, biztos vagyok benne, hogy munkálkodott bennünk és általunk, de nem adtunk oda mindent. Ez a minden ma a zenekart, a dalok írását, az éneklést jelenti. Amíg nem ajánljuk fel neki ezt is, addig csak kompromisszumot kötünk, mert nem Isten az első.
Hihetetlenül nehéz időszak előtt állunk. Amikor mindent végérvényesen Isten elé helyezünk, hirtelen egyedül maradunk, és semmi nem lesz a kezünkben. Az egész életünket szeretnénk átadni. Mindent. Gellérttel közösen, hála Istennek, mert egyedül még nehezebb lenne. A zenekar többi tagja számára is fontos ez lépés. Nem tudom, ki fogja megtenni, de nem akarok több kompromisszumot! Amit eddig elértünk, azt görcsösen a kezemben tartottam. Szeretnék úgy élni, ahogy énekelek: Jézusba vetett teljes bizalommal. Ezért kell mindent odaadnom.
A másik fontos gondolat, ami megérlelődött bennünk, hogy az elmúlt tíz évben a sok öröm mellett annyi, de annyi vitát éltünk meg. Úgy érzem, ebből úgy tudunk kikerülni, ha bocsánatot kérünk azoktól, akiket megbántottunk, és Jézushoz hasonlóan megbocsátunk azoknak, akik megbántottak minket.
A harmadik fontos felismerést a Városmissziónak köszönhetem. Találkoztam egy fiatalemberrel, aki azt mondta, nem hisz Istenben, mert ő csak azt fogadja el, amit képletekkel bebizonyítanak. Elgondolkodtam, vajon mit lehet ezzel az emberrel kezdeni. Szép lassan kitisztult bennem a kép, hogy ő Tamás. Jézus pedig nagyon szereti az ilyen embert. Valahol talán mind Tamások vagyunk, mert csak annak hiszünk, amit bizonyítva látunk. Azt kérjük Jézustól, hogy lássuk, megismerjük, hogy megmutassa magát! Jézus pedig eljön, és ettől a pillanattól kezdve a hit nem ködös valami, hanem a legracionálisabb dolog. Igen, találkoztunk Jézus Krisztussal, megmutatta nekünk magát, és szeret minket. Nem tudunk mást mondani. Épp úgy, mint az emmauszi tanítványok. Erről szeretnénk a jövőben tanúságot tenni. Jézust pedig arra kérem, hogy napról napra közelebb kerüljek hozzá, és a hitem egyre mélyebb legyen.
