Korzenszky Richárd bencés szerzetes, a Tihanyi Apátság perjele
„Békességet teremtenék…”
Szerző: Körössy László
– Ha békesség van körülöttem. Ha a rám bízott feladatokat el tudom végezni. Ha látom, hogy az emberek a környezetemben felszabadultan tudnak élni, felszabadultan tudnak örülni. Igazi öröm, ha látom, hogy valamiféle rendezettség van alakulóban az emberek között. A béke és a rend szorosan összetartozik.
– Ön szerint mi az igazi irgalmasság lényege?
– Semmiképpen sem a könyörületesség. A „könyörület”-ben valami lealacsonyodást, leereszkedést érzek. Szolidaritásnak mondanám az igazi irgalmasságot. Közösségvállalás mindenkivel, aki rászorul, aki úgy érzi, hogy szüksége van rám. Persze ez rettenetesen nehéz. Benne van az igazi irgalmasságban az állandó jelenlét, készenlét, rendelkezésre állás. Szent Benedek Regulájában szó van arról, hogy minden érkező vendéget úgy fogadjanak, mint magát Krisztust. Aki azt mondja majd az ítéletkor: „Éhes voltam és adtatok ennem, szomjas voltam és adtatok innom.” És: „Amit egynek a legkisebbek közül tettetek, azt nekem tettétek.” Valahogy így értelmezem az irgalmasságot. Az irgalmasság azonos kell, hogy legyen az igazi testvériséggel. De hányszor kudarcot vall az ember!
– Ha önmagát jellemezné, mely tulajdonságait tartaná a legfontosabbnak?
– Úgy érzem, tudok határozott lenni, következetes, céltudatos. Összefügg ezzel, hogy képes vagyok világosan megfogalmazni feladatokat és megtalálom hozzá az eszközöket is. A következetességgel együtt jár, hogy utálom a kétszínűséget, szeretem az őszinteséget. Zavar, ha lényegtelen dolgokkal töltik az időt, amikor világosan lehet látni, mi a teendő. Általában gyorsan tudok helyzeteket felismerni, egyszerre több dologgal is képes vagyok foglalkozni.
Korzenszky Richárd perjel
– Mit tart a legnagyobb hibájának?
– Azt, ami összefügg valamiképpen a jó tulajdonságaimmal is: a gyorsasággal nem ritkán együtt jár a hirtelen felindulás, a düh. Nem mondanám ezt haragnak, inkább méregnek. De amilyen gyorsan felháborodom, olyan gyorsan ki is békülök és megbocsátok. Sokáig tud bántani, ha valakit megbántottam. Nem vagyok mindig eléggé körültekintő. Nem figyelek arra, hogy ami számomra jelentéktelen, az esetleg a másik ember számára nagyon is fontos lehet.
– Melyik az az erény, amelynek jelenlétét a legszükségesebbnek tartja mai társadalmunkban?
– A baj ott kezdődik, hogy ha erényről kezdek beszélni, a többségnek fogalma sincs arról, mi az. De vissza a kérdésre: nagyon nagy szükség volna a különbözőségek tudomásul vételére, az egymás elfogadására, a nyitottságra –, igen nagy szükség volna arra, hogy próbáljuk megérteni egymást. Mert nem hiszem, hogy van ember, aki nem a jót akarja. Csak éppen nem tudja világosan, hogy mi a jó. Ezért kellene jobban odafigyelnünk egymásra.
– Mi az, amit a leginkább nagyra becsül a nőkben?
– A nők figyelmesek tudnak lenni. Jobban oda tudnak figyelni a másik emberre, mint a férfiak. Iskolaigazgatóként tapasztaltam, hogy az iskolánkban, Pannonhalmán megjelenő tanárnők hamarabb észrevették, ha valamelyik gyereknek testi-lelki gondja volt. A nők érzékenyebbek, természetüknél fogva befogadók, felkarolók. Ne akarjanak férfivá válni: merjék vállalni az anyaságot minden gyötrelmével és szépségével!
Olyan lesz a társadalom, ahogyan megbecsüli a nőket. De az is igaz, hogy a gyermekeket elsősorban az anyák nevelik, akiknek szükségük van a férjük adta biztonságra. Olyan lesz a társadalom, amilyen gyermekeket nevelnek az anyák.
– Mi a legnagyobb kincs az Ön életében?
– Hogy hatvanhat éves koromig voltak szüleim. Hogy olyan családban nőhettem fel, amelyikben természetes volt a békesség. Igazi kincs volt, hogy közvetlenül megtapasztalhattam szüleim körében a hit valóságát. Nem hiszem, hogy van az ember életében olyan emberi kincs, ami ennél nagyobb biztonságot jelentene bármilyen hivatás vállalásához. Szüleim sosem beszéltek rá, hogy pap vagy szerzetes legyek, de le se beszéltek róla. Velem voltak mindig, még ha fizikai távolságban is éltek.
– Mi az, amit másképpen tenne, ha még egyszer elkezdhetné az életét?
– Lehet, hogy furcsa, amit mondok: nem hagynám abba gyerekkoromban a zongorázást. Gazdag és szép gyerekkorom volt, játékkal, tanulással, korcsolyázással, csigázással, bilickézéssel (nem tudom, hányan ismerik még ezeket a játékokat), lombfűrészeléssel, olvasással. De a zongoraórák nehezemre estek. Laura néni, a zongoratanárnő nővéremmel több eredményt ért el. Én pedig abbahagytam. Hiányzik az életemből az aktív zenélés. Szerzetesnövendékként újra muzsikálni kezdtem, harmóniumoztam, aztán abbahagytam. Tihanyba kerülve néha odaültem az orgonához, eljátszottam néhány még a fejemben és az ujjamban lévő régi kis olasz darabot. Szívesen kiönteném a lelkem néha a muzsikába.
– Mit jelent az Ön számára a katolikussága?
– Katolikusnak születtem. Ez jelenti azt a biztos pontot, ahonnan látni tudom a világot. Nem „felekezetieskedést” jelent, hanem az egyetemességet, a nyitottságot. Sokat segítettek ebben pannonhalmi tanáraim, és sokat segítettek a tanulmányaim is. Tudom, hogy hol vagyok, hogy ki vagyok: ez ad biztonságot ahhoz, hogy bárkivel bátran szóba tudok állni, meg tudom hallgatni úgy, hogy nem akarom rákényszeríteni a saját véleményemet. Katolikusságom alapján tudom testvérnek tekinteni a többi keresztényt és mindenkit, aki keresi az igazságot.
– Ki a kedvenc női és férfi szentje, és miért?
– Szent Benedek rendjéhez tartozom. Szent Benedek alakja a Regulán keresztül rajzolódik elém. Bölcsességével, mértéktartásával, a békesség keresésével, a rendezettség fontosságával, a különbözőségek elfogadásával, az emberek méltóságának tiszteletben tartásával, az Isten keresésével. Szent Benedekben pontosan az ragad meg engem, hogy nem kíván semmi rendkívülit, csupán azt, hogy tudjuk elfogadni és megérteni egymást úgy, hogy megsejtsük azt, amit Ady Endre mond mai nyelven: az Isten van valamiképpen minden gondolat alján.
Kedvenc női szentem nincs. Tisztelettel tudok nézni a fiáért aggódó Szent Mónikára vagy a legújabbak közül arra a Salkaházy Sára testvérre, aki fenntartás nélkül, bátran tette a kötelességét, és vállalta tettei következményeit.
– Ki a kedvenc történelmi alakja és miért?
– Ezzel a kérdéssel sarokba szorítottak. Nem tudok mondani olyan történelmi alakot, aki bármilyen szempontból is jelentős szerepet játszana az életemben. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy a múlthoz hozzátartoznak a hősök és hozzátartoznak az ősök is. Van a szobámban egy kép, anyai nagyanyám egyik cseh felmenője, a prágai Harant Kristóf, akit a 17. században Prágában, a körúton lefejeztek. (Egyébként nagyon érdekes reneszánsz muzsikát írt.) De ő sem „történelmi alak” számomra, hanem a gyökereimhez tartozik.
– Melyik a kedvenc evangéliumi részlete és imája?
– Az emmauszi tanítványok története. A reményvesztettek bandukolása hazafelé, akikhez csatlakozik az útitárs, aki magyarázza az írásokat. Ez a két tanítvány – az egyiknek a nevét is megjegyzi az evangélista (mellékszereplők nevei nagyon ritkán olvashatók az evangéliumokban), Kleofásnak hívják – hazaérve kéri az útitársat: Maradj velünk, mert már lemenőben a nap! Ez a „már lemenőben” mond számomra nagyon sokat. Még nincs vége, de már közeledik. Túl van a delelőn jóval, de még nem áldozott le. És betér hozzájuk. Ők pedig felismerik: az Úr az! Ez az evangéliumi részlet számtalanszor adott erőt számomra. Amikor imádságokból összeállítottam egy kis kötetet Udvardi Erzsébet képeivel, ezt a címet adtam a könyvecskének: „Maradj velünk!” Melyik a kedvenc imám? Nehéz választani. Örülök, hogy diákkoromban könyv nélkül megtanultam a Naphimnuszt Assisi Szent Ferenctől: rácsodálkozva a természetre sokszor megszólalnak bennem a Naphimnusz sorai. Vagy a keleti egyház esti imádságának egyik szép himnusza: „Jézusunk, az örök Atya világossága, ragyogó fény…”
Érdekes, a számomra kedves imádságokban szinte mindenütt ott van a fény, a világosság.
– Melyik az a könyv, amelyet a Szentírás mellett magával vinne, ha hosszú időre egy lakatlan szigetre kellene mennie?
– Tudom ajánlani mindenkinek, hogy ha nem is hosszú időre, de legalább három hétre menjen el valahová úgy, hogy teljesen magára maradhat. Úgy, hogy csendben van, nem szól senkihez, s csak hallgatja, mi szólal meg benne. Egy ilyen „eltávozásra” minden évben magammal viszek egy-egy szépirodalmi művet. Januárban olvastam el harmadszor Tolsztojtól a Feltámadást. Nem tudok megnevezni egyetlen könyvet. De el kellene vinni Kazantzakisztól az Akinek újra meg kell halnia című regényt, vagy Csingiz Ajtmatovtól Az évszázadnál hosszabb ez a nap című regényt. Megpróbálok azért még a kérdésre válaszolni, igaz, belekapaszkodom a kérdésnek egy szavába: melyik az a „könyv”. Nem művet kérdezett. Hát akkor magammal vinném a Hét évszázad magyar versei című antológiát.
– Ki az az öt személy, akit szívesen meghívna egy vacsorára?
– Erre a kérdésre megint csak nem tudok egyenesen válaszolni. Attól félek, rossz néven venné a hatodik meg a hetedik meg a nyolcadik, ha őket nem hívnám meg. A vacsorameghívás a közösségvállalást jelenti. Nem szeretném leszűkíteni a világot öt emberre. De akkor mégis legyen meghívás, hát meghívnék öt embert azok közül, akik az elmúlt tizenöt évben úgy kértek segítséget tőlem, hogy becsaptak. Én szívesen beszélgetnék velük fehér asztalnál: miért nem lehet egyenesen beszélni? Miért nem lehet megbízni a másik emberben? Miért kerültek abba a helyzetbe, hogy úgy érezzék: ezt az embert érdemes lesz és majd lehet is „átverni”…
– Melyik a kedvenc magyar bora, étele?
– A tihanyi borrendnek alapító tagja vagyok. Szoktam mondani, „a bornak lovagja, a sörnek ivója vagyok”. Nem szeretem a bort. Legföljebb sült szalonnára. Kedvenc ételem? A hal – bármilyen formában. Egyszer minisztériumi kollégákkal Hollandiában jártunk. A vendéglátók kivittek a halpiacra is minket. Füstölt angolna az egyik sátornál… Ki vállalkozna rá? Senki – rajtam kívül. Megfogtam a szépen füstölt, körülbelül harminc centis angolnát, és egyszerűen leengedtem a torkomon. Máskor a Tátrában járva a lomnici élelmiszerbolt előtt turistaöltözékben csúsztattam le a torkomon a savanyú halat, amikor nagy hangosan rám köszönt valaki: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!”
– Melyik virágot szereti a legjobban?
– Azt, amelyik éppen nyílik. Most a tihanyi titkársági irodában éppen hibiszkusz nyílik. Hetek óta. Szeretem az ablakom alatti vadkörte tavasszal fehérlő virágait. Különös emlékeim kötődnek a kardvirághoz: a pannonhalmi főoltáron augusztus 6-án, 1959-ben rózsaszín és fehér kardvirágok voltak a szerzetesi beöltözésünk liturgiájának idején.
– Mivel tölti szabadidejét?
– Nincs „eltöltendő” szabadidőm. Szeretnék minél többet olvasni, csendben lenni, kinn lenni a természetben. Bizonyára vannak, akik ismernek, és a kérdést helyettem megválaszolnák: azt mondanák, hogy fényképezek. Ez igaz is, meg nem is –, nem a szabadidőmben fényképezek, hanem akkor, amikor éppen történik valami. A fényképezőgép mindig kéznél van. Mert a pillanat nem a szabadidőmben jön, s az a fotó, amit nem készítettem el akkor, amikor itt volt a pillanat, soha többet nem készíthető el.
– Ki a kedvenc festője, muzsikusa?
– Mindegyik kérdés – úgy érzem – be akar szűkíteni. Egyik kérdésre sem tudok úgy válaszolni, hogy egyértelműen megneveznék valakit. Rubljov, az orosz ikonfestő elkíséri az életemet fiatal teológus korom óta. Egyszer Budapesten egyetemre menet a Szovjetunió című képes lapban – ez a belső oldal volt kinyitva az újságos bódé ablakánál – rám köszönt az egyik apostol és a három angyal, a Szentháromság (a „Troica”). Azóta nem tudom elképzelni a szobámat Rubljov nélkül. Udvardi Erzsébet festőművész férjével, Tamás Istvánnal jó barátságban voltam: Udvardi Erzsébettel közösen több imádságos és meditációs könyvet készítettünk. Az ő képei is közel állnak hozzám. De nem hagyhatom ki Egry Józsefet vagy Bernáth Aurélt sem balatoni képeikkel.
Ugyanígy vagyok a zeneszerzőkkel is. Van, amikor Csajkovszkij egy-egy motívuma szólal meg bennem, van, amikor Bartók Concertoja, abból is nem ritkán a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország földolgozása, ez a klasszikussá lényegített műdal. Szeretem a zenét. De nem „háttérzeneként”, hanem úgy, hogy vagy átadom magam neki, vagy úgy, hogy hagyom, hadd szóljon bennem, ha körülöttem csend van.
– Kedvenc sportja, sportolója?
– Nem voltam aktív sportoló. Diákkoromban futottam, még gimnáziumi igazgató koromban is hozzátartozott a nap indításához a reggeli futás. Versenysportot sosem űztem. Ha sportnak nevezhető a horgászat, akkor mondjuk, hogy szívesen horgásznék. Nem is a hal miatt, hanem a csendért, a víz fodrozódásáért, a fel és lebukó búvárkacsák látványáért, a nádirigó kerregéséért. S ha néha akad a horogra valami, az sem baj.
Ha sportolót kell említeni, én Balczó Andrást nevezem meg. Aki képes volt legyőzni önmagát. Ezzel párhuzamosan felvillan előttem egy film, a Tűzszekerek, ugyancsak a futókkal. S egyáltalán nem mindegy, képes-e legyőzni az ember önmagát.
Sportnak mondhatnánk a túrázást is, a Tátra-járást. Szívesen járok a hegyekben, ha tehetem. Többször kellene.
– Melyik szín fejezi ki a legjobban az Ön egyéniségét?
– Nem tudom. Megkérdeztem közvetlen munkatársaimat, ők azt mondták: a fekete meg a fehér. Nem szeretek színesen, tarkán öltözködni. Gyerekkoromban sem szerettem. De a hegyi túrán szívesen veszek föl élénk színű dzsekit, piros színű – vagy inkább narancsos – pólót. Hogy ennek köze van-e az egyéniségemhez, nem tudom.
– Ha csodatévő hatalmat kapna, mire használná?
– Kibékíteném az embereket. Összehoznám a szétesett családokat. Leültetném egy asztalhoz azokat az embereket, akik most meggyilkolnák egymást. Békességet teremtenék.
– Melyik várost vagy országot tartja a legszebbnek?
– Sok országban járhattam, sok várost végigbarangolhattam. Láthattam felhőkarcolókat, itáliai kis városokat, hegyekre épülve. Mindig szívesen jöttem haza. Budapestet – bocsássák meg nekem – nem szerettem és nem szeretem. Ha Budapestre kell mennem, amint lehet, menekülök a városból, mert nem bírom a zaját, zavarosságát – bár este átkelni a városon nem akármilyen látvány: szépek a hidak, szép a Gellérthegy, szép a budai vár…
Most éppen Tihanyt szeretem. Most ez az otthonom.
– Ha csak egy órája maradna az életéből, mit tenne a rendelkezésére álló időben?
– Gyorsan átmennék a templomba: az apátsági templom szentélye ugyanazon a szinten van, ahol a szobám, s megköszönném az életemet. Aztán sietnék vissza a szobámba, hogy egy kicsivel nagyobb rendet találjanak majd utánam, hogy ne kelljen a rendrakóknak annyit gyötrődni, hogy megtalálják a dokumentumaimat, hogy a megszámlálhatatlan CD-lemez között, a kéziratok meg a könyvek sűrűjében mégis csak valahogyan el tudjanak igazodni. S az óra végén megint csak azt mondanám: Köszönöm, Uram, ajándékaidat!
