A veszprémi érsekség kincsei Kecskeméten
Testvérmegyék találkozása
Szerző: Farkas P. József
– Mi lehet az igazi missziója egy ilyen tárlatnak, amikor az Egyház gazdagságát idéző kincseket tárják a nagyközönség elé?
– Minden ilyen megjelenést misszióként kell és lehet értékelni. Az itt látható anyag részleteiben és összességében azt tanúsítja, hogy milyen életereje volt Egyházunknak, hogy a történelem viharait, a török pusztítás hosszú évtizedeit, másfélszáz évét túléve meg tudott újulni, erősödni. A 18. században nálunk is micsoda értékeket tudott létrehozni Isten nagyobb dicsőségére. Én úgy látom, hogy a teremtés folytatódik az emberben, a művészi tökéletességet, a szépet, a kifejezőt kereső alkotói lélekben. A hit és a tehetség ezekben a szakrális munkákban kitűnően ötvöződik.
– Földi kincsek, anyagi világ. Hogyan találkozik ez a szakralitással? Hogyan egyeztethető össze a „ne gyűjtsetek magatoknak kincseket itt, e világban!” szigorú bibliai passzusával?
– Vannak olyan kincsek, amelyek az ember komfortját, e világi jólétét szolgálják. Elsősorban ezekre vonatkozik az említett tanítás. Egy mesterien elkészített kehely, egy úrfelmutató, egy patena vagy egy nagyon szép miseruha az Istenhez intézett, anyagba írott ima. Az ember a lelkéből, a képességeiből a legszebbet, legnemesebbet ajánlja föl a Mindenhatónak.
– Látunk itt népi faragványt, pazar, barokk ötvöstárgyat. Van-e olyan, ami különösen kedves Önnek?
– Nekem azok tetszenek jobban, amelyekben nem az alapanyagok drágasága, különlegessége, fényűzése tűnik ki. Fontosabb, hogy megláthatom-e a tárgyban az alkotó tehetségét, elkötelezettségét, hitét, szorgalmát. Ha valamit aranyból készítettek, lehet, hogy nem képvisel olyan értéket, mint egy igaz szívből jövő, nép faragás. Mert az aranyműves nagyüzemében hiányzott az a tiszta hit, amit a favágó vagy a fabrikáló idős parasztember hordozott, amikor el szerette volna mondani a Golgota drámáját egy keresztben.