Magyar zarándokok a szűzanyánál
Medugorje, az élő kegyelemforrás
Szerző: Lőrincz Sándor
A szőlőtermelő népek lakta, szegény falucska plébánosa kezdetben nem hitte el, mit mesélnek a kiskamaszok. Egészen addig, míg neki is meg jelent a Szent Szűz. Jozo atya azóta maga is az üzenetek hirdetője lett. A látnok-lurkókat rendőrök próbálták eltávolítani a Kishegyről, a zarándoktalpak milliói által már igencsak megkoptatott domboldalról. Az Égi Szűz folyamatosan szólt gyerekeihez, s rajtuk keresztül a hívekhez. „Imádkozzatok, imádkozzatok” – hangzott az üzenet, és hangzik ma is hat közül háromnak, mivel a másik három – időközben felnőtté lett – látnok már megkapta a tíz titkot, amelyekről egyelőre nem beszélhetnek.
A hatalom nem tudta megakadályozni a jelenéseket, a hívek özönét, és a pszichológusok sem tudták kimutatni – bármennyire is szerették volna bebizonyíttatni megbízóik –, hogy hazudnak, netán képzelődnek a gyerekek. Az elmúlt 26 évben több mint harmincmillióan fordultak meg e kegyhelyen. Azok voltak ennyien, akik regisztráltatták magukat az idegenvezetőknél. Azok, akik csak átutazóként érkeztek, hogy végigjárják a Kishegyet vagy a Križevácot, amelynek csúcsán hatalmas, fehér kereszt magasodik az égbe, legalább ennyien lehetnek. Nem véletlenül tartják Međugorjét a világ egyik legismertebb kegyhelyének, ahova buszok tucatjai hozzák a lelki és fizikai gyógyulásra, a kegyelem ajándékaira áhítozókat. Sokan úgy fogalmaznak: Međugorje a jövő, mivel tartanak még a jelenések, míg más táján a világnak már befejeződtek:
Medugorje az a hely, ahol zúdul ránk a kegyelem
A magyar zarándokcsoportokat Olga fogadja és szervezi programjukat, koordinálja a találkozást a látnokokkal, közvetít a félpanziós ellátásért 15 eurót felszámoló szállásadók felé, és az esti zenés szentségimádáson magyarul is mondja az imát. Az a szőke asszony, aki horvát férjével a nyolcvanas években még lakókocsiban élt itt, s nem tudták maguk sem, lesz-e másnap kenyerük. Kételyük gyorsan szertefoszlott, mivel reggelenként egy friss vekni várta őket a kocsiajtóra akasztva…
Ma már az ő ajtajuk is nyitva áll a zarándokok előtt, hiszen ide nem elég egy napra eljönni. Kell legalább egy hét vagy kettő, s jó évről évre visszatérni. Akkor viszont úgy érzi az ember: megérkezett. Legszívesebben megállítaná az időt. Lelassul minden, elcsendesedik a lélek, és ezrek, tízezrek lehetnek tanúi, miközben mondják a rózsafüzért, hogy megnyílik az ég. Háromnegyed hét előtt öt perccel a főtéren álló, kéttornyú templomban néhány másodpercre megszakad az ima, s a falakon belül és kívül, a tölgyfapadok előtt vagy éppen a sátortetős, szabadtéri misézőhely kőlapjain térdre rogy öreg és fiatal, magyar és francia, olasz és német, kínai és portugál, fehér és fekete, hogy csöndes fohásszal forduljon Máriához. Aztán folytatódik a rózsafüzér, meg kinek-kinek a gyónás. A templom falai előtt néhány pap ül. Apró fémtábla jelzi, milyen nyelven tehetjük le bűneinket. Aki viszont ragaszkodik a hagyományos gyóntatófülkéhez, az beáll a sorba. A templomfallal párhuzamosan vagy két tucat fülke kapaszkodik egymásba. A horvát, az angol, az olasz és a német feliratnál várakoznak legtöbben.
Az esti misét a jelen lévő nemzetek papjai közösen mutatják be, és mindegyik nyelven elhangzik az evangélium. A külső padokra letelepedők ilyenkor felállnak, és ekkor még inkább érzékelhető: ki honnan érkezett. Ahogy Rómában, úgy Međugorjében is azt érzem:
A világegyház szíve dobog itt, ahol jó magyarnak lenni
Közös pulzálás az egész ittlét. Nekünk nincs más dolgunk, csak az, hogy Krisztus ütőerén tartsuk a kezünket. Így oldódhatunk fel egy közös, nagy ölelésben.
A templom közelében fehér Mária-szobor. Körötte bíbor muskátlik s a padokon meditáló, pihenő zarándokok. Körülálljuk a szobrot, hogy énekelve-gitározva adjunk hálát: újra itt vagyunk. A mintegy száznegyven kaposvári és a nagykanizsai hívő között jó pár akad, aki először kelt útra. Nagy kör formálódik, és újra zeng a dal: Ave, Maria gratia plena…
A Kishegy kivilágított stációképeit esténként is sokan felkeresik, nappal azonban plusz élményt kínál a panoráma, a sziklák között megbúvó növények, pillangók, szitakötők látványa. S jó elvonulni is, lehuppanni egy viszonylag simább kőre. Még akkor is, ha a fehér vászonnadrágon ott marad a vörös föld nyoma.
A városka fölé magasodó hegy, a Križevac meghódítandó csúcsával hívogat. Az idősebbek nem próbálkoznak meg vele, ám volt már olyan, aki csípőprotézissel vagy félig vakon járta végig ezt az utat. Másokat hordágyon vittek fel a hegytetőre. A nehéz, sziklás terepen nem árt az óvatosság. A mezítlábasoknak különösen, merthogy a zarándokok jelentős része cipő nélkül teszi meg a meglehetősen meredek utat. A bronzrelief stációképek előtt spontán ima száll az égbe. A csend szinte tapintható, ám a közeledő, temperamentumos olasz csoport kizökkent bennünket az áhítatból. Találkozunk lengyelekkel, angolokkal, németekkel, horvátokkal, akik ugyancsak felidézik és képzeletben újra átélik Jézus Krisztus szenvedéstörténetét. Gitárral kézben azonban – a nagykanizsai Magvető Közösségnek köszönhetően – csak a mi zarándokcsoportunk halad. Figyelnek-fülelnek is a le- és felfelé igyekvők; némelyek szívesen velünk tartanának, ám társaik szemükkel üzennek: ne maradjanak le.
A zarándokok fogadalmakkal szívükben, felajánlásként, hálából vagy gyógyulásért, férjért, feleségért, gyermekáldásért imádkozva kapaszkodnak fel a sziklákon. Az utolsó stáció közelében emlékkő hirdeti: hét éve, 54 évesen itt halt meg Slavko Barbarić, a međugorjei templom plébánosa, aki először írt könyvet a látnokokról, s aki minden pénteken megjárta a Križevacot. Éppen a halála előtti napokban akarta máshova helyezni püspöke. Az igazi diszpozícióról azonban az Úr döntött: magához ölelte.
Néhány lépcső vezet fel a monumentális kereszthez, amelyben állítólag Jézus keresztjének egy darabkáját is őrzik, mégpedig a két szár találkozásánál. Míg sokaknak csupán egy függőleges és egy vízszintes kődarabot jelent a kereszt, addig a keresztényeknek szegletkő; életünk koordinátarendszere. Jó megpihenni a tövében, és érezni a belőle áradó erőt. Az atyák gyóntatnak, de lelki beszélgetésre is van mód. No meg elmélyült imára. Itt még inkább megnyílnak az égi csatornák:
Talán kéréseink is jobban célba érnek…
Lefelé már könnyebb az út. Nemcsak a fizika törvényei szerint, hanem azért is, mert megszabadulhattunk a bűneinktől. A hegy tövében elkortyolunk egy forró feketét, s most különösen üdítő egy korsó hideg sör.
Itt, Međugorjében vert sátrat a Cenacolo Közösség, amely Elvira nővér szándékát szem előtt tartva gyógyszer helyett imádsággal és munkaterápiával próbálja megmenteni a fiatal drogosokat, alkoholistákat. Az elvonási tüneteket kamillateával orvosolják meg napi háromszori rózsafüzérrel. A tanúságtevő ifjak – köztük magyarok – áldják a nővér nevét, s bizony, némelyikük, mivel Isten igéjét elfogadva meg tudott változni, nemigen kívánkozik vissza régi életébe. A legtöbbjüknek sikerül végleg levetniük régi ruhájukat, és képesek új emberként visszatérni szeretteik közé, akik nem mondtak le róluk, hiszen ittlétük évei alatt háttérimával segítették gyógyulásukat.
Az önfenntartó közösség tagjai örülnek az adományoknak: az otthonról hozott kristálycukornak, a karton üdítőnek, édességnek és az áldásnak, amit közösen éneklünk. Betérünk kézművesboltjukba, hogy általuk készített könyvjelzőt, gyertyatartót vásároljunk – hozzájárulva kiadásaikhoz. Bámulatba ejt kápolnájuk, amelynek oltárképét maguk rajzolták-festették. A jó és a gonosz harca is megjelenik rajta, mint ahogy a bűn allegorikusan megjelenített, széttört lánca is. Az egyik arc Nikoláé, az AIDS-ben meghalt fiúé, akit már nem menthetett meg a Cenacolo Közösség, ám halála utolsó napjait Elvira nővérnek írt leveleiben örökítette meg. Most könyvben olvashatjuk a világ számos nyelvén.
Felkeressük a Béke Királynője Közösséget is. Mintegy harminc szerzetes él és dolgozik itt és fogadja a látogatókat. Modern rendházuk felülnézetből a gyermekét tartó Máriát formázza, akinek ujjait pázsitból „rajzolták”, koponyája pedig óriási szabadtéri színpad – az ókori amfiteátrumokra emlékeztetve. Templomában nincs festett oltárkép, csupán egy nagy, boltíves ablak, amelyen a közeli fák lombjai integetnek be.
A település temetőjében alussza örök álmát Slavko Barbarić atya. Fekete márvány síremlékén mindig ég egy-egy mécses, és a zarándokok is rendre felkeresik; a néhai plébános közbenjárásának köszönhetően többen is beszámoltak csodás gyógyulásokról. A közelben lévő monumentális bronzszobor Međugorje logója is lehetne, hiszen sokféle méretben, kivitelben és árban megvásárolható a másolata. A feltámadt Jézust ábrázolja, azt sugallva:
Ébredj, ember, mély álmodból…
A szobor jobb térde „könnyezik”. Sokan gyűlnek köréje, hogy ajándéknak szánt tárgyaikat hozzáérintsék, vagy térdre rogyva imádkozzanak szeretteikért. Nehéz innen az indulás, különösen, hogy a nyári szellő fülünkbe cseni Melinda hegedűjátékát, hiszen szentségimádás van a templomban.
Međugorjében virágzik a vallási turizmus. Olyan a város hangulata, mint egy balatoni üdülőhelyé – 2-3 emeletes házakkal, gyorsbüfékkel, pizzériákkal, éttermekkel, ahol 4-5 euróért bőséges gyrostálat adnak nagy adag salátával – csak itt jóval kisebb a nyüzsgés és nagyobb a csend. Az utcákon bazársor, ám igényes kézműves tárgyakkal, művészi alkotásokkal is találkozunk. Szinte minden butik előtt rózsafüzérek százai, ezrei. Közülük a faszemekből készítettek a legkelendőbbek, alig 1 euróért. Egész éven át özönlik a zarándokok serege; gyakorta van itt egyszerre hat-nyolc magyar csoport is. Ott jártunkkor szekszárdiakkal és felvidékiekkel is találkoztunk a kápolnában, ahol a zarándoklat lelki vezetői napról napra közösen mutattak be szentmisét.
Az utolsó közös misén a szekszárdi plébános mosolyogva jegyezte meg: Mindenki jól raktározza el a međugorjei élményeit, hogy sokáig éljen belőlük. Ne úgy fogadják ezt a kegyelemzuhatagot, mint az egyszeri nővérek, akik egy lelkigyakorlat után felsóhajtottak: „olyan jó volt, hogy legalább két hét kell ahhoz, hogy visszazökkenjünk a régi kerékvágásba”.
Međugorje élő kegyelemforrásként éppen a megszokottól, a régi beidegződésektől akar eltéríteni valamennyiünket.
És a világ zajától.
