Magyar zarándokok a szűzanyánál
Medugorje, az élő kegyelemforrás
Szerző: Lőrincz Sándor
A szőlőtermelő népek lakta, szegény falucska plébánosa kezdetben nem hitte el, mit mesélnek a kiskamaszok. Egészen addig, míg neki is meg jelent a Szent Szűz. Jozo atya azóta maga is az üzenetek hirdetője lett. A látnok-lurkókat rendőrök próbálták eltávolítani a Kishegyről, a zarándoktalpak milliói által már igencsak megkoptatott domboldalról. Az Égi Szűz folyamatosan szólt gyerekeihez, s rajtuk keresztül a hívekhez. „Imádkozzatok, imádkozzatok” – hangzott az üzenet, és hangzik ma is hat közül háromnak, mivel a másik három – időközben felnőtté lett – látnok már megkapta a tíz titkot, amelyekről egyelőre nem beszélhetnek.
A hatalom nem tudta megakadályozni a jelenéseket, a hívek özönét, és a pszichológusok sem tudták kimutatni – bármennyire is szerették volna bebizonyíttatni megbízóik –, hogy hazudnak, netán képzelődnek a gyerekek. Az elmúlt 26 évben több mint harmincmillióan fordultak meg e kegyhelyen. Azok voltak ennyien, akik regisztráltatták magukat az idegenvezetőknél. Azok, akik csak átutazóként érkeztek, hogy végigjárják a Kishegyet vagy a Križevácot, amelynek csúcsán hatalmas, fehér kereszt magasodik az égbe, legalább ennyien lehetnek. Nem véletlenül tartják Međugorjét a világ egyik legismertebb kegyhelyének, ahova buszok tucatjai hozzák a lelki és fizikai gyógyulásra, a kegyelem ajándékaira áhítozókat. Sokan úgy fogalmaznak: Međugorje a jövő, mivel tartanak még a jelenések, míg más táján a világnak már befejeződtek:
Medugorje az a hely, ahol zúdul ránk a kegyelem
A magyar zarándokcsoportokat Olga fogadja és szervezi programjukat, koordinálja a találkozást a látnokokkal, közvetít a félpanziós ellátásért 15 eurót felszámoló szállásadók felé, és az esti zenés szentségimádáson magyarul is mondja az imát. Az a szőke asszony, aki horvát férjével a nyolcvanas években még lakókocsiban élt itt, s nem tudták maguk sem, lesz-e másnap kenyerük. Kételyük gyorsan szertefoszlott, mivel reggelenként egy friss vekni várta őket a kocsiajtóra akasztva…
Ma már az ő ajtajuk is nyitva áll a zarándokok előtt, hiszen ide nem elég egy napra eljönni. Kell legalább egy hét vagy kettő, s jó évről évre visszatérni. Akkor viszont úgy érzi az ember: megérkezett. Legszívesebben megállítaná az időt. Lelassul minden, elcsendesedik a lélek, és ezrek, tízezrek lehetnek tanúi, miközben mondják a rózsafüzért, hogy megnyílik az ég. Háromnegyed hét előtt öt perccel a főtéren álló, kéttornyú templomban néhány másodpercre megszakad az ima, s a falakon belül és kívül, a tölgyfapadok előtt vagy éppen a sátortetős, szabadtéri misézőhely kőlapjain térdre rogy öreg és fiatal, magyar és francia, olasz és német, kínai és portugál, fehér és fekete, hogy csöndes fohásszal forduljon Máriához. Aztán folytatódik a rózsafüzér, meg kinek-kinek a gyónás. A templom falai előtt néhány pap ül. Apró fémtábla jelzi, milyen nyelven tehetjük le bűneinket. Aki viszont ragaszkodik a hagyományos gyóntatófülkéhez, az beáll a sorba. A templomfallal párhuzamosan vagy két tucat fülke kapaszkodik egymásba. A horvát, az angol, az olasz és a német feliratnál várakoznak legtöbben.
Az esti misét a jelen lévő nemzetek papjai közösen mutatják be, és mindegyik nyelven elhangzik az evangélium. A külső padokra letelepedők ilyenkor felállnak, és ekkor még inkább érzékelhető: ki honnan érkezett. Ahogy Rómában, úgy Međugorjében is azt érzem:
A világegyház szíve dobog itt, ahol jó magyarnak lenni
Közös pulzálás az egész ittlét. Nekünk nincs más dolgunk, csak az, hogy Krisztus ütőerén tartsuk a kezünket. Így oldódhatunk fel egy közös, nagy ölelésben.
A templom közelében fehér Mária-szobor. Körötte bíbor muskátlik s a padokon meditáló, pihenő zarándokok. Körülálljuk a szobrot, hogy énekelve-gitározva adjunk hálát: újra itt vagyunk. A mintegy száznegyven kaposvári és a nagykanizsai hívő között jó pár akad, aki először kelt útra. Nagy kör formálódik, és újra zeng a dal: Ave, Maria gratia plena…
