Cikkek listázása

Hét évtizedről mesél Rónay László

Az apróságokban rejtőző nagyság

Szerző: Bodnár Zita

Fotó: Bodnár Zita

Rónay László irodalomtörténész, kritikus; az ELTE BTK tanára. Írásai negyven éve jelennek meg a Vigiliában, a folyóirat szerkesztőbizottságának tagja. Jó néhány kitüntetés – például Arany János-díj, Pro Ecclesia Hungariae-kitüntetés, Komlós Aladár-díj – birtokosa. 1990 és 1999 között az Új Ember főszerkesztője. Számos tanulmányt, monográfiát, könyvet írt, szerkesztett és rendezett sajtó alá. Önéletrajzi ihletésű művei, ifjúsági regényei és az unokáiról szóló történetek nagy népszerűségre tettek szert az évtizedek során. Rónay László idén ünnepli hetvenedik születésnapját. Ez alakalomból köszöntjük és beszélgetünk vele.
– Minek tekinti magát: tanárnak, írónak, irodalomtörténésznek?

– Nem vagyok író, az az Apám volt. Manapság az irodalomtörténészeket irodalomtudósnak hívják, én pedig nem vagyok tudós, hanem egyszerűen az irodalomtörténettel, és azon belüli is azokkal az írókkal foglalkozom, akiket szeretek, olvasok, újraolvasok. Tanárnak tartom magam, és hozzá kell tennem, hogy nagypapának, ami sokkal fontosabb.

– Mennyire befolyásolta irodalmi pályáját Édesapja, Rónay György személye?

– Naponta visszaidézem őt, néha mintha mellém ülne. Egész biztos, mindent neki köszönhetek, amit elértem a pályán, mert ő volt az, aki az olvasmányaimat irányította, aki az első írásaimat átnézte, és a-tól z-ig kijavította. Mikor már lassan elkezdtem írogatni, mindig felhívta a figyelmemet, hol lehetne egyszerűbben, pontosabban vagy szebben megoldani, s eljött az idő, amikor már nem szólt bele. Tőle tanultam meg írni, és ami a legfontosabb, tőle tanultam meg tisztességesnek lenni. Életemben óriási szerencse volt, hogy könyvek és írók között nőttem fel. Keresztapám Thurzó Gábor író volt, és ennek a nemzedéknek, melyhez Apám, Thurzó, Sőtér István, Jékely Zoltán, Vass István, Zelk Zoltán tartoztak, én mindenkinek a Lacikája voltam, ők pedig a bácsik, akiket később elkezdtem olvasni, és rájöttem, milyen komoly írók.

– Gyakran hangsúlyozza, hogy az életben a legfontosabb a szeretet és a tisztesség. Hogyan sikerült tisztességesnek maradnia az elmúlt rendszerben?

– Úgy gondolom, mindenek előtt a Jóisten segítségével és támogatásával. Szerencsémre nem voltam szem előtt, Bicskén kezdtem tanítani az általános iskolában. Sosem izgatott, hogy cigánygyerekek ülnek előttem, vagy sem. Nagyon jóban voltunk, sőt az egyik diákom annak idején, amikor elváltunk, azt mondta, milyen kár, hogy maga elmegy, akár vajda is lehetne itt. Ennél nagyobb dicsőséget nem lehet szerezni. Mindenki tudta, ki vagyok, de senkit nem érdekelt. A járási párttitkár megkért, hogy tanítsam latinra, ez pedig óriási védelmet nyújtott. Hiába jelentettek fel, én voltam az ő latintanára. Minthogyha a Szentlélek működött volna közre, az égvilágon semmi bajom nem esett. Évtizedekig írtam Csiki Géza néven zenei jegyzeteket a Vigíliába, mindenki tudta, kit fed a név, de ez sem érdekelte az embereket.

– Később, 1970-ben Budapestre került.

– Amikor Budapestre kerültem, három évig dolgoztam a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Eléggé zordon tekintetű főigazgatóm volt, aki egyszer felhívott, és rendkívül komoran azt mondta: ellenségeimet szétmorzsolom. Megszeppentem, nem lesz ez túl jó, de másnap ismét telefonált és kijelentette: meggondoltam magam, ellenségeimet hermetikusan elzárom. Akkor elzártak engem és néhány kollégámat a Petőfi Irodalmi Múzeum egy félreeső, félig a földbe ágyazott traktusába. Nyugton dolgozhattam, soha senki oda nem nézett, nem törődött velünk. Akadt, aki fúrt, besúgott, de komolyabb problémám ebből sem származott. Három évvel később, 1973-ban Bodnár György és Béládi Miklós jóvoltából a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti, ma Irodalomtudományi Intézetébe kerültem, ahol a főnökeim végtelen jóindulata folytán foglalkozhattam azzal és azokkal, amiket és akiket szeretek. Nekem kellett félig-meddig tető alá hozni a „sóskának” nevezett, borzalmas irodalomtörténeteket. A már kész anyagokat Aczél időnként elkérte, elvitte, így kezdhettük elölről, de mindemellett szabadon gondolkodhattam, írhattam, nem szóltak bele a munkámba.

Később azt a feladatot kaptam, hogy foglalkozzam a keresztény irodalommal. Akkoriban ebben a témában senki sem kutatott. Évek múltán, 1980-ban Király István az egyetemre hívott megbízott előadónak azzal az indokkal, hogy a diákok hallgassák ezt a fajta szellemiséget is. Így aztán az ELTE-n kezdtem órákat adni, 1990-ben pedig egyetemi tanárnak neveztek ki.

– Személyesen ismerte Sík Sándort. Az ő példája nyomán jött rá arra, hogy az iszonyú nyomást is kibírhatjuk, ha lelkünkben őrzünk valamit, ami függetleníthet a hétköznapi valóság súlyától. Mi ez a valami?

– Nagyon nehezen tudnám megfogalmazni. Szerintem az embernek minden körülmények között ki kell tartania a hitében. Jézus soha sem ígérte nekünk, hogy rózsalugasban fogjuk leélni az életünket. Ki kell bírni a nehézségeket, és azt kell gondolni, hogy mindennek értelme van. Így a szenvedéseket úgy is megélhetjük, mint a Jóisten látogatását.

– Az egyetemi oktatás „nagyüzemben” folyik, Önnek mégis sikerül személyes kapcsolatot kiépíteni tanítványaival. Mi a titka?

– Az én ajtóm mindig nyitva áll. Mióta az egyetemen tanítok, soha nem csuktam be, aki akar, bejön, kérdezhet. Ha magánéleti problémákkal küszködik – ilyen is van –, akkor megkeres és elmondja. Előfordul, hogy a szobámban zokog valamelyik tanítványom, akkor próbálom vigasztalni. Nagyon szeretek gyerekek között lenni. Olyan, mintha az én gyerekeim lennének, és remélem, megérem még, mintha az unokáim lennének. Tanárnak lenni a világ egyik legszebb hivatása!

– Ugyanez a nyitottság jellemzi íróként is?

– Feltétlen nyitottság, de meg kell ismételnem, én sajnos nem vagyok író. Amit írtam, az részben saját életemnek a története. Ugyanakkor, és ez még fontosabb, rájöttem, hogy a gyerekek bizonyos szempontból többet látnak a világból, mint mi. Ezért írtam az unokáimról, tudniillik a gyerekek az életnek olyan perspektíváját látják, amire mi nem nézünk. Ha sétálunk a kisgyerekkel, ő lenéz, és meglátja a földön azokat az apróságokat, amire mi rátaposunk. Ez nagyon érdekes, és számomra nagyon fontos.

– Ha visszatekint az elmúlt hetven évre, melyek a legfontosabb mérföldkövek?

– Apám jóvoltából a Piarista Gimnáziumba kerültem, amely kétség kívül meghatározó élményt jelentett. Kiváló tanári karom volt. Ma is legendaként emlegetik. Borzasztó szigorúak voltak, de rettentően szerettem őket. Amikor elkezdtem tanítani, az óriási dolog volt, éreztem, hogy szeretnek. Hála Istennek, ez folyamatosan ismétlődik az életemben. Nagy jelentősséggel bírt, hogy megházasodtam, éreztem, hogy jól választottunk, és azóta is ezt érezzük. Rettenetes volt a pillanat, amikor apám meghalt. Az ő hiánya egész életemet végigkíséri. És mindig vannak emlékezetes élményeim, például meghallgatom néha Jelentis István lelkigyakorlatait. Elgondolkodom azon, amit mond, az egyszerűségén – ha én így tudnék a lényegről szólni… Az már nem érdekel, ha megjelenik egy új könyvem. Szeretem megírni, de attól kezdve, hogy leadtam… Ha megkérdezné, milyen könyveket írtam, a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudnám őket felsorolni. De az például érdekel, hogy az unokám mit csinált az óvodában.

– Számos díjjal tüntették ki élete során. Melyikre a legbüszkébb?

– Az Arany János-díjra vagyok a legbüszkébb. Az Írószövetségtől kaptam. Állítólag ezt a kitüntetést annak adják, aki tisztességes. Nagyon büszke voltam rá, hogy az író társaim is tisztességesnek tartanak. A másik számomra kedves elismerést, a Pro Ecclesia Hungariae-kitüntetést a Katolikus Egyháztól kaptam az Egyházért végzett tevékenységemért.

– Melyek legkedvesebb könyvei?

– Töredelmesen bevallom, legjobban az unokáimról írtakat szeretem. Fontosnak tartom a Sík Sándorról, Mécs Lászlóról, Kosztolányiról – akit én borzasztóan szeretek – írt könyveimet. Márai Sándorral egész tudatos életemben foglalkoztam, mert a Révai Kiadónál volt egy Trapp-sorozata, amit az Édesapám szerkesztett. Nagyon jóban voltak, megvan a teljes sorozat dedikálva Rónay Györgynek. Sok könyvemtől megszabadultam, de ezt ékszerként őrzöm. Amikor először olvastam az Egy polgár vallomásait, arra gondoltam, hogy hú, a mindenit, ez egy nagy író. Végigolvastam az életművét, és írtam róla egy könyvet, amit Furkó Zoltán barátom kivitt neki Amerikába. Ő elolvasta, egy mukkot nem fűzött hozzá, viszont küldött nekem egy dedikált könyvet. Úgy éreztem, hogy akkor lettem az irodalom teljes jogú tagja. A mostanában megjelent könyvem, A katolikus irodalom szemléje 1890-1920 között, szintén fontos, mert soha senki nem foglalkozott a témával.

– Mi alapján választja ki a témákat?

– Olvasgatok, és egyszer csak éjjel, mikor felébredek, jár az agyam, hogy erről írni kéne. Furamód mindig az érdekel, ami másokat nem, amiről még nem írtak. Elsőként a gondolat merül fel, hogy ezt papírra kellene vetni, majd jön az olvasás, megnézek mindenfélét, gyűjtöm az anyagot. Hónapok, esetleg évek után jövök rá, hogy agyon vagyok nyomva, már nem tudok mit kezdeni a hatalmas anyaggal, ám ilyenkor már körülbelül látom a rendszert is, hogy mit is kellene megcsinálni. Rendezem a meglévő anyagot, és nekilátok.

– Mi az ars poeticája?

– Legyünk tisztességesek. A nagyon nagy írók azzal voltak elfoglalva, hogy a szavak hiteltelenek. Pilinszky, Márai, Ottlik mind kételkedtek az általuk kimondott szavak hitelességében. Nem kell elcsüggedni, mert az evangéliumi bölcsesség – „legyen a ti beszédetek igen, igen, nem, nem” – mindenre érvényes. Nem szükséges nagyokat, szépeket mondani, inkább a lényeget. Próbáljunk igazat írni, ne locsogjunk! Ha pedig a Jóisten tehetséget adott, akkor próbáljunk vele valamit kezdeni. Hogy mennyire sikerül, nem tudom, de próbálni kell.

– Mit jelent az Ön számára az Ember?

– Mostanában kevéssel találkozunk. Egy régi görög mondás szerint milyen szép dolog embernek lenni, ha az ember igazán ember. Hol vannak? Nem nagyon találunk. Az ember másokért él, szolidáris, szeretet van benne. Szerencsémre Apám ilyen volt, és a feleségem is ilyen. Emberi világban élünk, amelyben, ha az ember tényleg élni akar, akkor kötelessége időnként számot vetni magával. Elgondolkozni, mit kellene tennie, mi a célja. Nem roppant nagy perspektívákban, csak úgy, hogy mindig egy picivel jobban végezze a dolgát. Ennyi elég. Nem tudok nagy dolgokat mondani, de egyébként is pici dolgokon múlik az életünk.

– Hetvenedik születésnapját ünnepli. Mit kíván?

– Minél tovább legyenek körülöttem a szeretteim, és minél boldogabbak legyünk a feleségemmel, gyerekeimmel, unokáimmal együtt.

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>