„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot…” (Mt 5,6)
A találkozás
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
– Testvérkéim! Nemrégiben érkeztem vissza a köves út másik feléről. Tudjátok, amelyik a nagyváros, Kafarnaum felé visz. El sem hiszitek, miket hallottam és láttam! – állította meg a parányi hangyalégiót egy nagy testű, sovány vöröshangya. – És mekkora tömeg volt ott! Rengeteg puha talpú, két lábon járó emberi lény! Igaz, ennivaló nemigen akadt náluk, többségük éppen olyan szegény lehetett, mint mi. És volt köztük egy fehér ruhás, lágy hangja betöltötte az egész völgyet. Amit mondott, nemigen értettem, de biztosan valami nagy bölcsesség lehetett, mert az a sok ember szájtátva hallgatta. Valami boldogságról beszélt, hogy boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Gondoltam is magamban: hát én elég szegény vagyok, még egy falat morzsát sem találtam egész nap, de ettől csöppet sem érzem boldognak magam. De a mennyek országa, az igen! Az csodaszép lehet! Már ha valaha is beengednének oda egy ilyen magunkfajta férgecskét! És akkor, képzeljétek, mintha csak meghallotta volna a gondolatomat, odanyújtotta felém tenyerét, és megengedte, hogy a kezére másszak. Már ez is különös, nem gondoljátok? Hát még, ahogy rám nézett és azt mondta: „Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot: majd kielégítik őket.” Szinte simogatott a tekintete, és egyszeriben úgy éreztem, én is fontos vagyok, nem csak egy értéktelen féreg. Még az éhségemről is megfeledkeztem. Tényleg, kedves testvéreim, nincs egy falat ennivalótok a számomra, ha már így eszembe juttattátok korgó gyomromat?
– Szívesen adnánk – válaszolták barna társai csápjukat széttárva –, de itt a Hétforrás vidékén csak gyommagvakat lehet találni, azokat is egyre nehezebben. Ez a nagy forróság mindent felperzsel. Emberek pedig sehol, hogy néhány ízes kenyérmorzsával jóllakhassunk. Már hetek óta nem járt errefelé egyetlen egy sem belőlük.
– Talán majd holnap nagyobb szerencsénk lesz – ingatta fejét a vöröshangya.
Másnap különös látványra ébredt a rét. Emberek lepték el a völgyet, letáboroztak a szikkadt fűcsomók között, mintha csak valamire vagy valakire várakoznának.
– Ó, talán ma akad egy pár ízes falat a mi számunkra is! – sóhajtottak a barna hangyák.
– Így lesz, meglátjátok! – helyeselt a vöröshangya. – Bár ami igaz, az igaz, én nem láttam náluk egyetlen elemózsiás tarisznyát sem. Lehet…
Hirtelen ismerős hang szakította félbe. A vöröshangya izgatottan kapta fel a fejét:
– Itt van! Ő az! Eljött! Hát rá várt ez a sok ember! Oda kell mennem hozzá! – azzal mit sem törődve a rá leselkedő veszéllyel, melyet a körülötte lépkedő emberi lábak jelentettek, a hang irányába rohant.
– Jézus! Gyógyítsd meg a fiamat! Megsérült a keze, így képtelen becsületes munkára! – hallotta egy asszony kiáltását.
– Az én lányom születésétől vak! Segíts rajta, Mester! – esdekelt egy másik.
– Meggyógyult! A gyerekem újra egészséges! Hála legyen az Úrnak! – hálálkodott egy idős nő.
A vöröshangya csak állt és nézte, amint tömött sorban jöttek az emberek a fehér ruháshoz, meggörbülve és betegen. S egyetlen érintésétől kiegyenesedve, testben és lélekben egészségesen jöttek el tőle. Moccanni sem mert, mint aki csodát lát. Még az éhségéről is elfeledkezett, csak nézte az embereket, és egyszerre úgy érezte, talán nincs is olyan messze az ország, ahová bejutni igazi boldogság.
A nap lemenő sugarai aranyló fénykörbe vonták a tájat, mikor a fehér ruhás férfi odafordult kísérőihez. Azok tehetetlenül széttárták kezüket:
– Csak öt kenyerünk van és két halunk! De mi ez ennyi embernek! Hiszen az asszonyokon és gyermekeken kívül legalább ötezer a férfi!
– Hozzátok ide! – szólt a Mester. Majd föltekintett az égre, megáldotta az ételt, megtörte a kenyereket és tanítványainak adta. – Osszátok szét az embereknek! – mondta, és egy icipici morzsát a meglepetéstől moccanni sem tudó hangya elé szórt a földre.
– Észrevett. Rám is gondolt – hasított bele a boldog felismerés a kis hangya szívébe, és ez olyan életet adó csoda volt számára, hogy már azon sem lepődött meg: az a sok ember jóllakott öt kenyérből és két halból, és még tizenkét kosárra való maradék is maradt.
