Cikkek listázása

Belső gyógyulás és igazi szeretetválaszok

A megbocsátás az emberi élet szegletköve

Szerző: Lőrincz Sándor

Fotó: Vida József

„Mindannyian sebzettek vagyunk, de mi is folyamatosan sebezhetünk. Fogantatásunk pillanatától kezdve egész életünkben »gyűjtjük« a sebeket, melyeket családtagjaink, barátaink, ismerőseink, munkatársaink akarva-akaratlanul okoznak. Ezek a sebek gyakran kihatnak egész életünkre, személyiségünk alakulására. Minél fiatalabban, kiszolgáltatottabb helyzetben kapjuk, annál mélyebb a lelki sérülés. Általában azok okozzák a legnagyobb sebeket, akik a legközelebb állnak hozzánk, akiket legjobban szeretünk” – a negyedik gyermekét váró Jobbágy Zsuzsanna mondta ezt, aki a kaposvári Szent Imre Plébánián rendezett Belső gyógyulás szeminárium ötletgazdája volt.
A budapesti Katona István atya Gyógyító lelkigyakorlat című könyve alapján, Varga László kaposvári plébános tanításaival zajló szemináriumon mintegy negyvenen vettek részt. A támadásoktól egyáltalán nem mentes, több héten át tartó szeminárium ideje alatt sokakban világossá lett: sebzettségünk gyógyítható, ám ezért nekünk is sokat kell tenni.

– A gyógyulás útja nehéz, komoly elköteleződést igényel – vallja Zsuzsa férje, Tóth Balázs, aki zenei szolgálatot vállalt a heti tanításokon. – Nem menthetjük fel magunkat azzal, hogy „nehéz gyerekkorom volt, azért vagyok ilyen”. Sok esetben tényleg nem tehetünk róla, de Jézus azért jött el, hogy életünk legyen és bőségben legyen. Nem hunyhatunk szemet gyógyító akarata felett. A be nem gyógyult sebet feltárjuk, kitisztítjuk. Ez nem jelent mást, mint hogy Jézus segítségével kiengesztelődünk mindazokkal, akik egykor fájdalmat okoztak. Szívből megbocsátunk nekik, és kérjük Jézust, lépjen be az adott szituációba, és szeretetével pótolja a szeretetlenséget. Így a seb beheged, s ezáltal megszűnik az életünkre gyakorolt negatív hatása is.

Sebzettségünk annyira megkötözhet bennünket, hogy mindezeket a lépéseket egyedül képtelenek vagyunk megtenni. Ilyenkor segít egy szerető, imádkozó, közbenjáró közösség. Amikor túl fájdalmas szembesülni önmagunkkal, vagy amikor nem tudjuk fogni a Szentlélek „adását”, akkor a testvérek segíthetnek rajtunk.

Jobbágy Zsuzsanna elmondta: a csoportvezetők a szeminárium előtt részt vettek Katona István atya felkészítő kurzusán. Ők sem „supermanek”, hasonlóan sebzettek, mint a résztvevők, csak már a gyógyulás útjára léptek, és tanúságot tudnak tenni Jézus gyógyító szeretetéről. Ahogy az alkoholizmus rabságából kiszabadult ember tud a leginkább segíteni az alkoholistán vagy a depressziót belülről ismerő, gyógyult ember a depresszióson, úgy sokszor a hasonló sebekből gyógyult csoportvezető tud őszintén, együttérzőn imádkozni sérült társáért. A szeminárium nem egy „pirula”, amit, ha beveszünk, minden bajunk-bánatunk elmúlik. A gyógyulás egy – sokszor élethosszig tartó – folyamat, mely szoros együttműködést igényel Isten gyógyító szeretetével. Rajtunk múlik, mennyire merünk megnyílni Isten és embertársaink előtt, és mennyire kötelezzük el magunkat a napi személyes istenkapcsolatra.

Megtudtuk, hogy a szervezők külön kérték a résztvevőket, hogy a lelkigyakorlat ideje alatt tudatosan csökkentsék a külső hatásokat (a televíziózást, rádiózást, internetezést). Helyette a befelé figyelő, csöndes, imádságos lelkületre hívták fel a figyelmet, valamint a szentségek gyógyító erejére.

A szeminárium misével zárult, amelyen tanúságtételek is elhangzottak, és a csoportvezetők szentelt olajjal kenték meg a résztvevők homlokát.

„Lekerült rólam egy »kancsal« szemüveg”

Ozsváth Györgyné a közbenjáró imák alkalmával mindvégig érezte Isten szeretetét és irgalmát. Mintha ő lett volna a béna, akit a testvérek bevittek a gyógyító vízbe. Felszínre törtek élete fájó pontjai is. Mivel együtt éltek egy erős egyéniségű nagymamával, szülei mint „gyerekek” maradtak a házban.

– Már az anyaméhben sérültem – jegyezte meg Ozsváthné. – Anyukám sokat sírt amiatt, hogy édesanyja szemére vetette, minek megint egy újabb gyerek. Hatan vagyunk testvérek, én harmadikként születtem. Az egyik fiútestvérem is sokat gyötrődött. 28 éves korában öngyilkos lett. Ugyan diákként, majd anyaként is éreztem Isten kegyelmét és gondviselését, ám világfájdalmas hangulataimban, bizalmatlanságaimban, elhagyatottságomban és elégedetlenségemben, túlérzékenységemben gondolati bűneim letepertek, mint a forgószél. A gyógyító szemináriumon sokat gyógyultam, s nem véletlenül vettem fel a betegek kenetét, vagy ahogy Varga Laci atya nevezi: az élni akarás szentségét. Az egyik reggel úgy ébredtem fel, hogy csontomig átjárt a gondolat: Isten gyönyörködik bennem, bennünk. Dicsőség az Úrnak, hogy lekerült rólam egy „kancsal” szemüveg!

„Azóta teljesen más a kapcsolatunk: természetes és szeretetteljes”

Kántorné Fodor Éva a Szentlélek csodáit élte meg a kilenc hét alatt. Hosszú évek óta kínzó, fájó emlékekhez kötődő rossz érzésektől vált szabaddá.

– Eljegyzésünkkor férjem édesanyja tett egy olyan megjegyzést, amivel nagyon megsebzett. Azt mondta, nem engem vesz el a fia, hanem az ő jókedvét. Éveken át nem tudtam ettől a mondattól szabadulni, mert azt gondoltam, elutasít, mivel nem vagyok elég jó a fiának. Nem tudtam természetesen viselkedni előtte, mert úgy éreztem: megjátssza a szeretetet. Amikor az elutasítás okozta sebekről hallottuk a szemináriumon, azt a „házi feladatot” kaptam, hogy tisztázzam a helyzetet anyósommal. Azt gondoltam, erre sohasem leszek képes. A Szentlélek azonban segített. Anyák napján meghívtuk őket magunkhoz, és úgy alakult, hogy négyszemközt maradtunk. Ekkor adtam tudtára, mi bánt. Azzal borult sírva a nyakamba, hogy erre nem emlékszik, s nem is érti, hogy mondhatott ilyet. Nagyon sajnálja, hogy hosszú éveken át fájdalmat okozott. Hihetetlen teher hullott le rólam, és azóta lejesen más a kapcsolatunk: természetes és szeretetteljes.

Meghalljuk-e saját akaratunk dübörgése mellett a kegyelem hangját?

Tolnai Máriát arról kérdeztük, mit tapasztalt a kilenc hét alatt.

– A Szentháromság az emberi életnek is alaprajza: Isten, a másik és én. Ebben a koordinátarendszerben való életemre, létezésemre vonatkoznak a kérdések. Úgy vélem, a szeminárium megtanított kérdezni Istentől, a másiktól s önmagamtól. Kérdéseim nem bizonytalanságot jelentettek, hanem annak bizonyosságát, hogy a másikra figyelő hallgatásban, megszólítottként és megszólalóként, kérdésként és válaszként én is létezhetek. A gyógyító szeminárium olyan kérdésekre világított rá, mint: elfogadom-e, hogy az elkezdett utat, a megkezdett mondatot nem a saját akaratom szerint fejezem be? Elfogadom-e, hogy mindennek és mindenkinek vannak titkai, meg tudom-e várni, amíg magától feltárja, vagy hogy zárva marad? Elfogadom-e a konkrét élettörténeteimben, hogy a megbocsátás az emberi élet szegletköve? El tudom-e engedni félelmeimet, előítéleteimet, szorongásaimat, és képes vagyok-e bizalommal ráhagyatkozni a visszaváró Atyára, hogy újra vállamra tehesse kezét?

Tolnai Mária elmondta azt is: egyik kérdés szülte a másikat, de a válaszok is sorra érkeztek. Olyanok is például, hogy képesek vagyunk-e a feltétlen szeretet türelmével várakozni. Meghalljuk-e saját akaratunk dübörgése mellett a kegyelem hangját?

A csend és a szeretet kettőssége ugyancsak sok kérdést vetett fel: Képes vagyok-e az intimitás tiszteletben tartásával belépni Isten és a másik ember csendjébe? Képes vagyok-e úgy elengedni a másikat, hogy a várakozásban is cselekvő maradjak az együttérzés, együtt szenvedés hitével? S mivel a vízjel is csak a fény felé fordítva látható a papíron, így látom-e az Atya képét rólam? Miként lehetek terheim súlyával is könnyű? Elfogadom-e a megsebző és gyógyító szeretet együttességét? Megtanulom-e olvasni, érteni a kiabálásban, a lenézésben, az egymásra mutogatásban, a szidalmazásban, a haragban, a gyűlöletben is ott lévő, tisztulásra vágyó kiáltást? Tudok-e virrasztani érte? Elhiszem-e, hogy mellettem, bennem, értem is virraszt Valaki? Egyáltalán: az ima beszédmóddá vált-e az életemben, s a Teremtő szándékát tudom-e naponta újratanulni, és gyermeki szabadsággal várni a mindenkori mai napot?

E jelentős kérdések özönéből is érzékelhető, milyen erőteljes, szinte földrengésszerű belső folyamatokat indított el sokakban a gyógyító szeminárium. S ha az Úrral kommunikálva válaszolni szeretnénk a fenti kérdésekre, azt csak gyógyító csöndbe burkolózva, imádságos lélekkel, olykor-olykor az Oltáriszentség előtt megpihenve tehetjük meg. Akkor nemcsak az eldöntendő kérdésekre, hanem a miértekre, az összefüggésekre is felelet kapunk. S ha nem berzenkedünk a hozzánk forduló Isten személyes válaszain, és valóban el merjük hinni, hogy mi is szerethetők vagyunk, akkor lelki szeizmográfok, valódi szeretetválaszok lehetünk.

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>