A szeretet „mindent remél, mindent elvisel” (1Kor 13,7b)
Szôrcsi és Ibolyka
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
– Nini, egy későn jövő! – gúnyolták a gőgös rózsák. – Hát felébredtél?! Pedig most, hogy már mi is pompázunk, feleslegesen virítasz! Téged úgysem lát meg senki! A mi szépségünk és illatunk mellett téged észre sem vesznek!
Ibolyka csöndesen hajtotta le fejét. Tudta ő eddig is, hogy nem versenyezhet a kert többi színpompás és büszke lakójával, és ezt nem is nagyon bánta. Neki elég volt az is, ha hajnalban megitathatott a levelein gyöngyöző harmatból egy arra tévedt szomjas bogárkát, vagy megóvhatott az eső elől egy kint rekedt hangyácskát. Most azonban különös érzés kerítette hatalmába. Ahogyan a fészküket építő vadgalambok turbékolását csodálta, vagy a nemrégiben született kiskutyák nyüszítését hallgatta, egész testében reszketni kezdett:
– Bárcsak én is galamb vagy kutya lehetnék, hogy életet adhassak. Bárcsak én is édesanya lehetnék! – Miközben így sóhajtozott, megakadt a szeme egy mocorgó fekete szőrcsomón.
– Hát te meg ki vagy? – hajolt fölé kíváncsian.
– Azt nem tudom – sírdogált a kis pondró –, csak azt tudom, hogy nagyon szomjas vagyok. – Hol a mamád? – kérdezte szánakozva az ibolya.
– Nem tudom, csak a nagy szélre emlékszem, ami lefújt arról a hatalmas fáról. És most nagyon fázom és félek! – fakadt sírva a hernyócska.
– Ó, te szegény! Mi lenne, ha Szőrcsinek hívnálak? Na gyere, bújj csak ide hozzám! – ölelte át Ibolyka a kis állatot, miután megitatta.
– Ne félj! Most már én vigyázok rád! – azzal lágyan álomba dúdolta kis védencét.
A napok teltek-múltak, Szőrcsi és Ibolyka egyre jobban megszerette egymást. Hiába csúfolták a kert többi lakói a fekete szőrös kis pondrót, Ibolyka mindig védelmébe vette és megoltalmazta mások gonoszságától. Ha Szőrcsi nem talált elég táplálékot magának, inkább saját leveleit adta neki, mintsem éhezni lássa fogadott gyermekét. Néha, mikor a lágy tavaszi nap megcsillantotta sugarait, közösen csodálták a kert felett lebegő pillangók szárnyának szivárványos ragyogását.
– Milyen jó nekik! – sóhajtott Szőrcsi. – Övék az egész ég! Oda röppennek, ahová csak akarnak! És nem csúfolja őket senki, sőt mindenki gyönyörködik szépségükben!
– Ne mondj ilyet! – vigasztalta Ibolyka szomorúan. – Hiszen te is nagyon szép vagy! És mi lenne velem nélküled, ha te is elhagynál!
Szőrcsi meglátta Ibolyka szemében a fájdalom könnycseppjeit, és ezért soha többé nem beszélt erről a vágyáról, mert nem akart bánatot okozni annak, akinek oly sokat köszönhetett. De szívében tovább élt a visszafojthatatlan kívánság, s ettől egyre csendesebb és szomorúbb lett. S bár mindent megtett, hogy ezt eltitkolja, Ibolyka mégis észrevette fogadott gyermeke szívének bánatát.
– Szőrcsikém! Azt szeretném, hogy boldog légy! – ölelte át lágyan leveleivel. – Ezért nem tarthatlak tovább itt. A te helyed a társaid mellett van, a nagy fán. Menj és keresd meg az igazi családodat, légy az, ami lenni szeretnél!
– De én nem akarlak téged elhagyni! – zokogta Szőrcsi, és belekapaszkodott Ibolyka lágy szárába. – Te vagy az én mamám!
– Ó, igen! – ragyogott fel Ibolyka szeme. – Én vagyok a te mamád! És mindig az is maradok! De éppen ezért nem hagyhatom, hogy lemondj az álmaidról! Én mindig itt leszek, és tudom, hogy egyszer még találkozunk! De most menj! Siess! – majd hosszan nézett Szőrcsi után, s könnyes szemének mosolyában benne ragyogott az anyák évezredeken átizzó áldozatos lemondásának fájdalmas öröme. S bár újra magára maradt, mégsem volt magányos, mert szívének folytonos imájában ott hordozta fogadott gyermekét. Minden egyes új napon bizalommal tekintett az ég felé, hátha felismeri a levegőben repkedő, csodaszép pillangókban az ő egyetlen, fogadott kisgyermekét, akiért az anyai szív „mindent remél, mindent elvisel”.
