A szeretet „mindent remél, mindent elvisel” (1Kor 13,7b)
Szôrcsi és Ibolyka
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
– Nini, egy későn jövő! – gúnyolták a gőgös rózsák. – Hát felébredtél?! Pedig most, hogy már mi is pompázunk, feleslegesen virítasz! Téged úgysem lát meg senki! A mi szépségünk és illatunk mellett téged észre sem vesznek!
Ibolyka csöndesen hajtotta le fejét. Tudta ő eddig is, hogy nem versenyezhet a kert többi színpompás és büszke lakójával, és ezt nem is nagyon bánta. Neki elég volt az is, ha hajnalban megitathatott a levelein gyöngyöző harmatból egy arra tévedt szomjas bogárkát, vagy megóvhatott az eső elől egy kint rekedt hangyácskát. Most azonban különös érzés kerítette hatalmába. Ahogyan a fészküket építő vadgalambok turbékolását csodálta, vagy a nemrégiben született kiskutyák nyüszítését hallgatta, egész testében reszketni kezdett:
– Bárcsak én is galamb vagy kutya lehetnék, hogy életet adhassak. Bárcsak én is édesanya lehetnék! – Miközben így sóhajtozott, megakadt a szeme egy mocorgó fekete szőrcsomón.
– Hát te meg ki vagy? – hajolt fölé kíváncsian.
– Azt nem tudom – sírdogált a kis pondró –, csak azt tudom, hogy nagyon szomjas vagyok. – Hol a mamád? – kérdezte szánakozva az ibolya.
– Nem tudom, csak a nagy szélre emlékszem, ami lefújt arról a hatalmas fáról. És most nagyon fázom és félek! – fakadt sírva a hernyócska.
– Ó, te szegény! Mi lenne, ha Szőrcsinek hívnálak? Na gyere, bújj csak ide hozzám! – ölelte át Ibolyka a kis állatot, miután megitatta.
– Ne félj! Most már én vigyázok rád! – azzal lágyan álomba dúdolta kis védencét.
