Tavaszi ÁVE-hétvégesorozat egyedülálló szülőknek
Nem az egészségesnek kell az orvos, hanem a betegnek
Szerző: Madocsai Bea
Fotó: Lambert Attila
A három hétvége egymásra épülő programja sok témát érint. Szombatonként az egyedülálló szülők problémáiról, vasárnaponként a gyermekekről, nevelésükről van szó. Sokan talán nehezen szánják rá magukat arra, hogy hátrahagyva a gyermekeket, a háztartási elfoglaltságot és az egyéb teendőket, saját magukra fordítsák három egymást követő hónap egy-egy hétvégéjét.
– Édesanyám nem is nagyon értette, miért jövök el. Mindig mondta, hogy maradjak inkább otthon, pihenjek, de amikor néhány napja megérkezett a kiscsoportom vezetőjének a képeslapja, amiben megírta, hogy imádkoznak értem, és szeretettel várnak a következő alkalomra is, látta, hogy ez milyen sokat jelentett nekem. Akkor már ő is megértette, hogy ez számomra nagyon fontos, és többet nem marasztalt – mondja egy özvegy édesanya.
A megbocsátás sajátos területe
Az idei tavaszi sorozaton a szokásosnál több özvegy résztvevő van. Őket a megbocsátásnak sajátos területe érinti, hiszen – néhány kivételtől eltekintve –, amikor azt kérdezik, „miért nem volt óvatosabb, miért nem hallgatott az orvosára, miért indult el abban az időben, vagy hogyan volt képes eldobni magától az életet”, nem a párjukat okolják a helyzetük miatt, hanem inkább az Istent, aki elvette tőlük őt. Van, hogy önmagukkal sem tudnak megbékélni, úgy érzik, nem tettek meg mindent a házastársukért, elmulasztottak valamit, amit már többé nem tehetnek meg, esetleg lezáratlan vita maradt közöttük, s nincs már mód annak tisztázására.
A jelentkezők többsége persze elvált vagy külön élő, ők sokszor emberfeletti kívánalomnak tartják, hogy megbocsássanak a párjuknak vagy a „harmadiknak”.
– Az első előadásban a megbocsátás is szóba került. Eddig nem volt világos számomra, hogy a megbocsátás: döntés. Most megértettem, hogy nem valami érzésre kell várnom, hiszen az nem azonnal követi az elhatározást. Nekem még nem sikerült ezt a döntést meghoznom, de remélem, egyszer majd sikerül – mondja mosolyogva egy elvált édesanya.
Előfordul, hogy leányanya vagy alkalmi kapcsolatból született gyermek édesapja is van a résztvevők között. Az élethelyzetbeli különbözőségek nem akadályozzák, hogy mindenki magáénak érezhesse a programot, hiszen a gyász, a fájdalom közös. Mindannyian elvesztettek valamit, amit nagyon szerettek volna: hogy boldog kapcsolatban, teljes családban nevelhessék föl a gyermekeiket. S megnehezíti a dolgukat az, hogy épp akkor kell a gyermekeiknek is támaszt, vigaszt nyújtaniuk, türelemmel és megértéssel kezelni a lázadásukat, dühkitöréseiket, amikor még saját maguknak is meg kell birkózniuk a gyásszal, és fel kell dolgozniuk a történteket.
Szeretet-szerelem és igazság
– Nagyon nagy az igény az ÁVE-programra, melynek neve a francia anyaközösségünkben használatos Amour et VErité (szeretet-szerelem és igazság) elnevezés szavainak kiemelt betűiből áll össze – meséli Czibulka Csaba, az éppen futó sorozat koordinátora. – A közösségünk egyéb szolgálatokból eredő elfoglaltsága miatt egy évben csak kétszer indít ilyen alkalmakat, mindig „telt házzal”, hiszen a huszonöt fő körüli létszám az, ahol még megőrizhető a bensőséges légkör és személyesség. Múlt évtől igyekszünk az őszi sorozatot vidékre vinni: tavaly Győrben voltunk, legközelebb Pécsre hívtak bennünket. A tavaszi ÁVE helyszíne Budapest marad. Gyakran már fél vagy egy évvel korábban is jelentkeznek az egyedülálló szülők, hogy ki ne maradjanak. Egy-egy hétvége programjában nem csak gondolatébresztő előadás szerepel, de dicsőítő ima, szentségimádás, kiscsoportos megosztás, agapé, szentmise és a kávészünetekben kötetlen beszélgetés is.
– Tudom, hogy van, aki azért fél jelentkezni a programra – teszi hozzá az egyik szolgáló testvér –, mert azt hiszi, hogy itt ki kell majd teregetnie a magánéletét, holott erről szó sincs. Persze mindenki elmondhatja, ami kikívánkozik belőle, de a kiscsoportos beszélgetés célja az, hogy a résztvevők megosszák egymással, mi az, ami különösen is nekik szólt, ami elgondolkodtatta őket, s annak kapcsán mire fognak a következő találkozóig figyelni, milyen kis lépés megtételét határozzák el, ami előrébb viheti őket.
Amikor Isten szeretete tapinthatóvá válik…
Különösen a találkozó legelején, az első napon fogy sok papírzsebkendő, amikor a sebzett életállapot elfogadásáról, a sérült önképről, a hamis önértékelésről és a megbocsátásról, kiengesztelődésről van szó. Sőt talán már azt megelőzően, a dicsőítés során, amikor az Isten jelenléte, irgalmas, gondviselő szeretete a gitáros énekek mély, bibliai ihletésű szövegeinek köszönhetően szinte tapinthatóvá válik. Vasárnapra már kezdenek kiderülni az arcok, a második és harmadik hétvégén pedig a vidáman beszélgető embereket látva már senki meg nem mondaná, hogy nagyon súlyos gondokkal küzdő, sok szenvedésen keresztülment szülők között van. Az előadók egészen konkrét, személyes tapasztalatokat adnak át arról, hogyan lehet a múlt nyomasztó hatása és a jövőtől való, sokszor nagyon is megalapozott félelem ellenére a jelenben élni, felhasználva az adott pillnathoz kapott kegyelmet, hogyan lehet a testi-lelki sebzettség ellenére megtalálni a belső egyensúlyt, hogyan nyerhet értelmet a szenvedés, hogyan lehet megélni a Krisztushoz tartozásunkat. Vasárnaponként a tekintély gyakorlásától kezdve a zsebpénzig, a gyermekek ítéletének, lelkiismeretének, szabad akaratának fejlesztésétől az örömteli családi ünnepekig, a kettesben töltött „különidőtől” a gyermek ízlésének elfogadásáig sok mindenről szó van.
Délben az Emmánuel Közösség szerény ebéddel vendégül látja a résztvevőket. Láthatóan jólesik nekik, hogy ezúttal nem kell semmivel sem törődniük, egyszerűen leülhetnek egy szépen megterített asztal mellé, mert nem nekik kell gondoskodniuk másokról, most őket szolgálják ki.
„A ti helyetek itt van, az Úr közelében”
– Minden napra elhívunk egy miséző papot. Kezd kialakulni egy kör azokból az atyákból, akik különösen nagy együttérzéssel, de nem leereszkedéssel, szeretetet sugározva és reménységet adva tudnak szólni ezekhez a sokszor vallásos körökből is sebeket kapott testvéreinkhez. Vannak papok, akik már ismerik ezt a szolgálatot, és ha lelkipásztori munkájuk során egyedülálló szülővel találkoznak, hozzánk irányítják. Azt látjuk, hogy a résztvevőket már az a tény is mélyen érinti, hogy egy atya a hétvégén a sok egyéb teendője mellett időt szakít rájuk, és csak nekik mutat be szentmisét – mondja Czibulka Csaba, majd az egyik szolgáló veszi át a szót:
– A szentmisén a Miatyánkot a pappal együtt nagy kört alkotva, az oltárt körülállva, kézen fogva szoktuk elmondani. Emlékszem, egy alkalommal az ima végén az atya a következőket mondta: „már majdnem azt mondtam, hogy most menjetek a helyetekre, de hiszen a ti helyetek itt van, az Úr közelében”. Minden sorozaton többen is vannak, akik Istentől eltávolodva éltek, csak nagy bajukban kezdtek el keresni valamit, csak ekkor kezdtek el visszatérni gyermekkori emlékeik Jézusához. Számukra egy-egy ilyen mondat óriási súllyal bír.
A nap végén, az úgynevezett „nagyköri beszélgetésben” mindenkinek már csak egy-egy mondatnyi megnyilvánulásra jut idő. Sokszor az itt elhangzott egyetlen gondolat a visszajelzés a szervezőknek, hogy mi érintette meg igazán a résztvevők szívét, milyen változás indult el bennük. A kérdésre, hogy mi szólt különösen is nekik, mit szeretnének elérni, mire törekszenek az ÁVE-találkozó után, sokféle dolgot fogalmaztak meg:
- Arra fogok törekedni, hogy elfogadjam Isten akaratát, még ha most nem is látom, hogy milyen jót fog kihozni a helyzetemből.
- Megértettem, hogy ne szabad elhinnem, hogy semmit sem érek.
- Szeretném reálisan látni magamat és a környezetemet, nem pedig egy negatív szűrőn keresztül.
- Szeretném, ha az életem gyökeresen megújulna. Most csak abból áll, hogy az újabb és újabb felmerülő problémákat megoldjam, és ebbe bele lehet fáradni.
- Szűnjön az embertársaimmal szembeni gyanakvásom, és olyan hitem legyen, amelyben oda tudom adni az életemet az Úrnak.
- Tudatosítottam, hogy a gyermekeinket nem önmagunknak, hanem saját maguknak neveljük.
- Átéltem, hogy a szentmise valódi ünnep.
- Megnyugtatott, hogy nem kell tökéletes szülőnek lennünk, csak azt kell átadnunk a gyerekeinknek, hogy kiben bízzanak. S ha megtanulnak Istennel élni, nem lesznek elveszett emberek.
- Az egyház otthona a csonka családoknak is
Bíró László püspök, a Magyar Katolikus Püspökkari Konferencia családreferense, hacsak teheti, a hétvégesorozatok valamelyik napján bemutatja a szentmiséjét az egyedülálló szülőknek. Biztatja, támogatja az Emmánuel Közösséget a szolgálat lankadatlan folytatására. Az ÁVE-sorozat résztvevői egyedülálló szülők, de sokan közülük megfogalmazzák, hogy nem szeretnék társ nélkül leélni az életüket.
– Kell, hogy az egyház otthona legyen a csonka családoknak, valamint az elvált és újraházasodott embereknek is – mondja Bíró László. – II. János Pál pápa figyelmeztet, hogy az elvált és újraházasodott ember továbbra is megkeresztelt ember marad, még ha azzal lesz is a jele a házastársi hűségnek, hogy nem áldozik. Attól még tagja az egyháznak, meghívott az imádságra, a szentmisére, az egyház szolgálatára, sőt az evangelizálásra is. Tehát az egyház nem zárkózik el azon tagjaitól, akiknek zátonyra futott az élete, sőt Jézus szavára emlékezve különös figyelmet kell szentelni rájuk, hiszen nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.
