Beszélgetés András testvérrel
Az elköteleződés beteljesíti a szabadságot
Szerző: Bodnár Zita
Fotó: Bodnár Zita
– Az érettségi után szerettem volna egy évet valahol külföldön eltölteni. Családunknak egy jó barátja révén fölmerült Taizé neve, amiről akkor még nem sokat tudtam. Gondoltam, megnézem, abból nagy baj nem lehet… Először csak pár hétre gondoltam, végül az egész évet itt töltöttem.
– Majd egy év után hazament?
– Igen, és Budapesten, a Műszaki Egyetemen megkezdtem a tanulmányaimat. Pár evvel később Budapesten volt az év végi taizéi találkozó. Az előkészületek elején azt mondtam magamban, hogy az elkövetkezendő 3–4 hónap során fontos lesz számomra, hogy segítsek, és részt vegyek mindabban, ami kialakulóban van. A találkozó végén jöttem rá, hogy mindaz, amit akkor megéltem, nemcsak arra a pár hónapra, hanem egész életre szólóan fontos.
– Ekkor kapta a hívást a közösségbe?
– Igen, de inkább úgy mondanám, hogy akkor vált világossá bennem valami, ami már korábban is jelen volt. Utólag visszatekintve az életemre, sok olyan apró jelet fedezek fel, ami mind ebbe az irányba mutatott. Ebben az adott pillanatban rádöbbentem, hogy „nincs más választásom”, a magamban lévő ellentmondások minden „ésszerű” erőfeszítéseim ellenére megtörtek. Valami hasonlót élhettem át, mint Jeremiás próféta, aki így ír hivatásáról: ,,Azt mondtam: »Nem törődöm Istennel, és nem beszélek többé az ő nevében.« De olyan lett szívemben, mint égő tűz, bezárva csontjaimba; és hiába erőlködtem, hogy magamban tartsam, nem győzöm.”
– Hogyan teltek az első évek?
– Általában egyszerre csak egy testvér érkezik, így a beilleszkedés is természetes, „spontán” módon történik. Nagyon kevés előre felállított szabály van az életünkben, mert nem szeretnénk egy „intézmény” lenni. A legmeghatározóbb a mindennapi élet, amelynek során a több mint 25 országból érkezett, más-más életkorú testvérrel vagyunk együtt. Ez a mi „iskolánk”, amelyben sokkal több váratlan dolog történik, mintsem gondolnánk…
– A közösségben eltöltött három év után húsvétkor örökfogadalmat tesz. Hogyan éli meg az elköteleződését?
– Amikor azt kerestem, hogy mire hív az Isten, eleinte talán túlságosan is a fejemmel próbáltam megtalálni a választ. Egyszer az a megérzésem támadt, hogy nem kell annyit gondolkodnom, hanem egyszerűen csak el kell kezdeni valamit, ami majd adódik. Közben pedig „csinálva azt” majd kialakul, hogy hosszútávon is azt az utat jó-e folytatnom.
Elköteleződéskor talán azt érezhetjük, hogy elveszítjük a szabadságunk, de paradox módon épp az ellenkezője az igaz, és azt mondhatjuk magunkban: Olyan szabad vagyok, hogy – akár életre szólóan is – elkötelezhetem magam! Húsvétkor a szerzetesközösség, a szüleim, más családtagjaim és a sok más jelenlévő előtt kimondok egy igent, ami a szívemben már régóta jelen van.
– Hogyan telik egy nap a közösségben?
– Naponta háromszor imádkozunk: reggel, délben, este. Az imán kívül fontosak a közös étkezések, amik lehetőséget adnak arra, hogy „ingyenesen” együtt lehessünk. A nap többi részében dolgozunk (a fazekas- és zománcműhelyben, a nyomdában…), hogy eltartsuk magunkat.
Életünkben fontos szerepet tölt be annak a sok fiatalnak és fiatal családnak a fogadása, akik az egész év során tartó egyhetes találkozókra érkeznek Taizébe.
– A Taizéi Közösség tagjai különböző keresztény felekezetekhez tartoznak. Hogyan élik meg az ökumenizmust?
– Talán könnyebb kiengesztelődésről beszélnem, aminek egy következménye az ökumenizmus. Ez utóbbi területen sok kérdésre nem tudjuk a választ, viszont azt tudjuk, hogy a történelemben végbement „balesetek” ellenére meg lehet élni valami közöset. Az egyházban meglévő szakadások pedig nem érnek föl az égig… Isten tervében az egyház egy. Itteni életünkben az ökumenizmus akkor nyilvánul meg a legtisztábban, amikor a templomban egy irányba tekintve, közösen imádkozunk.
– Roger testvérről mi jut eszébe először?
– A tekintete. Bizalom, derű… Belül nagyon fiatal és szabad maradt. Mindig tudott változtatni. El akarta kerülni, hogy életünk automatikussá váljon, túlzottan intézményesedjen. Váratlan ötleteivel mindig fel tudta frissíteni a túlzottan megszokott rendet. Élete vége felé még fontosabb lett neki, hogy ne csak szavakkal, hanem egyszerű mozdulatokkal, vagy akár a jelenlétünkkel „beszéljünk”, szavak nélkül. És ez nemcsak az emberi kapcsolatokban, hanem az imában is nagyon fontos. Sokat beszélt arról, hogy Isten soha nem büntet, soha nem fenyegeti az embert.
– Van olyan igerész, amely elkíséri a hivatásában?
– Például Jeremiás könyvéből a már korábban említett rész (Jer 20,7–9). Utólag szerettem meg, amikor felfedeztem, mennyire személyesen érint. Vagy az, amikor Jézus meghívja Simont (Lk 1,11). Először csak egy nagyon egyszerű dolgot kér tőle: a hajóját, hogy taníthassa róla a tömeget. Utána valami sokkal váratlanabbal folytatja: arra kéri Simont, hogy evezzen a mélyre, és annak ellenére vesse ki a hálóit, hogy egész éjszaka nem fogott semmit. Ő minden kételye ellenére megteszi ezt. A szerencsés halfogás láttán „félelem tölti el”, „Jézus lábához borul” és felismerve a köztük lévő hatalmas távolságot, el akarja küldeni Jézust, aki azonban így szól hozzá: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.” Erre mindenét elhagyja és követi Jézust.
– Van valami személyes üzenete?
– Isten sokkal komolyabban veszi az embert, mintsem azt sokszor gondolnánk. Saját mindenhatóságát korlátozza azáltal, hogy az embert szabadnak akarja. Életünkben bizonyos értelemben fontosabb, hogy megértsük Isten irántunk való szeretetét, mintsem az, hogy mi szeressük őt. Isten csendje pedig szeretetéből adódik: „koldusként” kopogtat a mi „királyi szabadságunk” ajtaján.
