Keresztutat jártak a debreceni diákok
„…elfelejtettük mondani…”
Szerző: Kovács Ágnes
Fotó: Kovács Ágnes
Ahol a templom falai nem védenek
A bevezető elmélkedést a Szent Anna utcai görög katolikus templomban tartották, ahol Csilla nővér arra biztatta a gyerekeket, hogy belülről aktívan vegyenek részt ezen a tanúságtevő keresztúton. A nővér a jeruzsálemi keresztúthoz hasonlította ezt a tanúságtételt, ahol rögös utakon kell végigvinni a keresztet.
– Ezen az úton a templom falai már nem védenek – mondta a nővér. – Debrecen utcáin a járókelő, vásárló emberek között kell végigvinni a keresztet és a zászlókat, lesznek, akik csodálkozni fognak rajtunk, vagy éppen megjegyzéseket tesznek.
A nővér kérte a gyerekeket, hogy figyelmüket próbálják függetleníteni a város, a forgalom zajától, és igyekezzenek megteremteni önmagukban a belső csöndet. Majd Szepesi Szilárd görög katolikus káplán atya a templom házigazdájaként köszöntötte a diákokat, és Németh János atya, a Szent József Gimnázium lelkivezetője gondolati útravalót adott a gyerekeknek.
Tanúságot tudtok tenni, ha akartok…
– Talán lesznek diákok, akik jót nevetnek majd rajtuk, hiszen az utca más. Ez egy igazi tanúságtétel – hívta fel a figyelmet Németh János atya azokra a jelenségekre, várható kellemetlen megjegyzésekre, a járókelők fürkésző tekintetére, amivel az utcán találkozhatnak. – Biztosan vannak, akik legszívesebben nem vennének ebben részt, hanem inkább máshol lennének, hiszen ez a keresztút is olyan, mint az életünk – folytatta az atya, majd hozzátette, hogy a keresztények élete nem mindig úgy alakul, ahogyan szeretnék.
– A keresztet kétféleképpen lehet hordozni – folytatta János atya –, elfogadással, vagy elutasítással. Te döntesz, ezt nem lehet erőltetni.
Majd az iskola lelkivezetője példaként említette Sziszüphosz legendáját, aki arra volt kárhoztatva, hogy egy nagy követ görgessen fel a hegy tetejére. Éjjel-nappal ezen fáradozott, de a kő mindig visszagurult. Sokszor a mi életünk egy-egy napja is ilyen, a kő mindig visszagurul.
– Tényleg a sors által görgetett kövek vagyunk? – tette fel a kérdést. – Hogy mit hozol ki a mindennapos keresztek hordozásából – ami lehet egy tanár, egy rosszul sikerült dolgozat, egy barát –, az a te akaratodtól függ. Fogadd el a keresztet! Jézus nem a szép szavak, a csodatételek, a holtak feltámasztása által, hanem keresztre feszítése és szenvedése által váltott meg minket. Van értelme a szenvedésnek? Igen, de csak akkor, ha vállalom.
Az élet védelmében
A stációkat egy-egy testvérosztály, csoport vállalta. A diákok előre megfogalmazott gondolataikat osztották meg társaikkal, és a diákszemmel meglátott társadalmi bűnök megbocsátásáért imádkoztak.
A 7. állomásnál – amikor Jézus másodszor esik el a kereszttel – az élet védelmére keltek: nem kellenek ide háborúk, természeti csapások, anélkül is elpusztítjuk önmagunkat, megöljük magzatainkat. A legszégyenletesebb tetteink az élet ellen elkövetett bűneink. „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25,40). A magzatnál kisebb ember nincs. Ha engedjük megszületni, általa Krisztus születik a világra. Ha megöljük, őt öljük meg – fogalmaztak a diákok.
Golgotát járó nép a magyar
12. állomásnál – amikor Jézus meghal a kereszten – zászlóval a kezükben, élükön a nyírfa kereszttel, mintegy kiáltványszerű gondolatokat fogalmaztak meg a diákok.
– Golgotát járó nép a magyar! – hangzott el, majd ennél az állomásnál jelképesen a kereszt tövébe helyezték Mária, Szent János apostol és bűnbánó Magdolna mellé a magyar szenteket, korunk vértanúit: Mindszenty bíborost, Apor Vilmos és Márton Áron püspököt, de a forradalomban a hazánkért életüket feláldozó fiatalokat is, mint Jézus testőreit, akik vigyázzák, hogy ne vegyék el tőlünk a golgotát. – Itt, a kereszt mellett megfogadjuk, hogy nem hagyjuk elrabolni a golgotát, a golgota nagy halottját. Isten öt igazért nem pusztította volna el Szodomát. Bűnösök vagyunk, de nem jobban, mint más nemzetek. Reméljük, hazánkban is van és lesz mindig legalább öt és több igaz magyar, akiért az Isten megkegyelmez. Mi itt a golgota tövében esküszünk, hogy soha árulók nem leszünk! – fejezték be kiáltványszerű gondolataikat a diákok.
Az igazi húsvét mindig történik
A közel háromórás keresztút záró imádkozásának a Szent Anna-székesegyház adott helyet.
A befejező elmélkedést Horváth László, a székesegyház káplánja tartotta a feltámadásról.
Kiemelte, hogy a feltámadás nem visszalépés az életbe, hanem előrelépés egy másik dimenzióba. Jézust nem a testéről lehet felismerni, hanem a szeretetéről. Mária és az emmauszi tanítványok szintén a szeretetéről ismerték fel, és ma is a szeretetéről lehet őt felismerni, azáltal, hogy jelen van valakiben, valakinek az otthonában, valakinek az életében.
– A húsvétra nem lehet azt mondani, hogy van – folytatta a káplán atya. – Az igazi húsvét mindig történik. Ahol a szeretet megjelenik, ott húsvét történik, ahol megbékél két ember, ahol elindul egy szolgálat, ott húsvét történik. Nem tanítványság az, ahol iszunk az égi vízből, de nem itatunk meg senkit, eszünk az égi kenyérből, de nem etetünk meg senkit. Szolgálat nélkül nincs tanítványság. Lehet, hogy Isten csak egyvalakit bízott ránk, de azt számon kéri majd tőlünk. Azért imádkozzunk tehát, hogy a húsvét megtörténjen – fejezte be gondolatait Horváth atya.
Első keresztutam volt…
– Mindannyian készültünk erre a napra, több alkalommal összejöttünk, próbáltunk, kíváncsian vártunk. Nekem ez volt az első keresztutam – mesélte el élményét Virágh Ágnes, a Svetits Gimnázium 9. osztályos tanulója. – Három éve ismerkedem a hittel ebben az iskolában. Amikor a lelkivezető atya jelezte, hogy talán lesznek, akik kinevetnek, találkozhatunk rosszalló tekintetekkel, én megijedtem. Erre nem számítottam. Igen, ki voltunk téve ennek a veszélynek, de örömmel tapasztaltuk, hogy semmilyen inzultus nem ért bennünket, viszont az a lelki élmény, amit kaptam ettől a tanúságtételtől, mindennél többet ért. Amikor már az utcán voltunk, inkább büszkeséggel töltött el, hogy ezt vállaltam. Úgy éreztem, ha kinevetnek, azzal csak megerősítenek abban az elhatározásomban, hogy Jézusért büszkén vállalom, érte ennyit megtehetek, hiszen közben nem bántottak, mint őt, az út simább volt, mint az övé, nem voltam egyedül, mint akkor ő, mert barátok vettek körül, és azt éreztem, amit az erre a napra írt Elfelejtettük mondani című versemben is megfogalmaztam:
„…és mi mind elfelejtettük mondani:
Köszönjük, hogy képes voltál értünk meghalni.”
