Süveges Gergő, az MTV Híradójának műsorvezetője
Békés, nyugodt, gyerekzsivajos élet
– Békés, nyugodt reggel a feleségemmel, a gyerekekkel, amikor mindenki kipihente magát, és nem kell határidőre futni, órát lesni, csak ülhetünk az asztalnál, a gyerekszobában, a nappaliban: játszhatunk, beszélgethetünk – együtt lehetünk. Nemcsak egy térben, hanem valóban, lélekben is együtt. Közhelyes a válasz? Lehet: de a boldogság – kívülről nézve – mindig unalmas. Szeretnék ilyen értelemben „unalmas” családban élni.
– Ön szerint mi az igazi irgalmasság?
– Mindig tenni a másik felé még egy lépést. És aztán megint, és mindig még egyet.
– Melyik az az erény, amelynek a jelenlétét a legszükségesebbnek tartja mai társadalmunkban?
– A gondolkodás vágyát és képességét. A nemcsak érzelem-, indulat-, vágyvezérelt létezést, hanem az önreflexió, a tudatosság és a logika ajándékát. És akkor „be más lenne itt az élet…”
– Mi az, amit a leginkább nagyra becsül a nőkben?
– Nehéz ezt általánosságban megfogalmazni. Azt viszont nagyon is tudom, mi az, amit nagyra becsülök a feleségemben. Mindenekelőtt azt, hogy nem akar férfi lenni. Tisztában van elsődleges hivatásával – hiszem, hogy világi nőként és férfiként, nemünktől függetlenül ugyanaz az elsődleges hivatásunk: családanyává és családapává válni. Becsülöm benne a lemondani tudást – egyetemet végzett; szereti, amit tanult; szívesen dolgozna – mégis félretette, hogy családanya lehessen. Ez a legnagyobb dilemma, amelyet a mai korban a nőknek el kell dönteniük: hivatás és család aránya az életükben. Nagyon hálás vagyok a feleségemnek, hogy minden fájdalom, nehézség, lemondás ellenére képes jó szívvel kimondani: most anya vagyok, később meglátjuk.
– Mit tart a legnagyobb hibájának?
– Hogy olykor kibújok egy-egy kérdés alól.
– Ha önmagát jellemezné, mely tulajdonságait tartaná a legfontosabbnak?
– Sem szerénytelen, sem önostorozó nem akarok lenni. A kérdésre a feleségem tudna igazán válaszolni, én inkább csak azt mondom: senkit ne tévesszen meg a kép, amelyet a nyakkendős, udvarias fiatalemberről lát a képernyőn. A személyiség ennél jóval összetettebb…
– Mi a legnagyobb kincs az Ön életében?
– Az értékrendemből következik a válasz: Isten, család, haza. Számomra ez a helyes sorrend, a kincsek is ebben a sorrendben fontosak. A hitem nélkül – mint levegő nélkül – elképzelhetetlen az életem. A családom az elsődleges földi hivatásom: szeretni a feleségemet és egységben maradni vele; s ajándékként, gyümölcsként, ránk bízottakként elfogadni a gyermekeinket, a három és fél éves Borkát és a kétéves Marcit. S most legfrissebben a harmadikat, akit még nem ismerünk, hiszen csak 2007 márciusára várjuk, de már most nagyon örülünk neki. S fontos a „haza” fogalma alatt értett minden más: hivatás, munka, feladat, kihívás. De igazi kincsnek mégis az első kettőt tekinteném.
– Mi az, amit másképpen tenne, ha még egyszer elkezdhetné az életét?
– A napokban ért véget életem harmadik évtizede. Visszatekintve magam is elámultam: egyik igazán fontos, életmeghatározó döntésemet sem bántam meg. Ez persze nem a saját zsenialitásom bizonyítéka, épp ellenkezőleg: nagy-nagy hála és köszönet van bennem, hogy a jó Isten – az őrangyalom, a mellettem álló segítők és szeretteim közvetítésével – ott volt velem minden fontos pillanatban, és kegyelmeivel támogatott.
– Mit jelent az Ön számára a katolikussága?
– Hála a szüleimnek, beleszülettem a hitbe, nem magam választottam, legalábbis kezdetben. Aztán felnövögetvén a szüleim döntését magam is megerősítettem. Sokat köszönhetek a jezsuitáknak: imaéletem, gondolkodásom formálódott az általuk vezetett lelkigyakorlatokon. A plébánia, a közösségek adták a legközelebbi barátaimat. Általuk, velük billentem át a kritikus kamaszkor küszöbén, és találtam meg a saját, személyes hitemet. A plébániai közösségnek köszönhetem a feleségemet is. A mai napig ez a világ adja éltető közegemet, ez segít képviselni az értékeket, amelyeket fontosnak tartok. A katolikusságom nem függelék, leválasztható rész rajtam: én magam vagyok.
– Melyik a kedvenc evangéliumi részlete, imája?
– Esküvőnkre a kánai menyegző jelenetét választottuk. Egyrészt azért, mert ebben a történetben az új házaspár élete első próbatételével találkozik, s már akkor, a legelső nehéz pillanatban Jézus mellettük áll és segít. Másrészt azért, mert tudjuk, tapasztaljuk, hogy időnként nekünk is elfogy a borunk. Elfogy a türelmünk, a jó szándékunk, elfogy a készségünk, időlegesen a szeretetünk. De hisszük, hogy Jézus képes olyat tenni, amire álmunkban sem gondolunk: ő az egyetlen, aki képes borrá változtatni a vizünket. És meg is teszi, házasságunk rövid hat éve alatt ezt is bőven megtapasztaltuk. A legszebb ima pedig talán az a kis kereszt, amelyet lefekvéskor a gyermekeim homlokára rajzolok. Abban a keresztben benne van minden köszönetem, hálám, dicsőítésem és könyörgésem.
– Melyik az a könyv, amelyet a Szentírás mellett magával vinne, ha hosszú időre egy lakatlan szigetre kellene mennie?
– Ha hosszú időre, de nem véglegesen, akkor Móricz Erdély-trilógiáját vinném, mert éppen most sajnálnám félbehagyni. Ha még hosszabb időre mennék, talán Thomas Manntól a József és testvéreit, mert kevés könyv szerzett számomra olyan szellemi gyönyörűséget, és mindenképp újraolvasnám. Ha pedig még ennél is hosszabb időre, akkor elvinném Esterházy Péter Harmonia caelestisét is, mert abban minden benne van, amit az elmúlt évszázadról tudni érdemes. No és mindenképp hozzácsapnám Lázár Ervintől a nagyon okos és szép Szegény Dzsoni és Árnikát. És néhány verset: talán a Hét évszázad magyar verseinek gyűjteményét. Mindezeket persze ügyesen egy kötetbe gyűjtve, hogy a kiinduló feltételnek is megfeleljek…
– Ki a kedvenc női és férfi szentje?
– Inkább tulajdonságok, mozzanatok élnek bennem egy-egy emberből. Csodálom Kolbe atyában azt, hogy képes volt teljes egészében lemondani önmagáról. Teréz anyában egyrészt a minden racionalitáson túli elkötelezettséget, másrészt a hallatlanul racionális bölcsességet, amivel azt tudta mondani: egy nap a visszavonulásé, a belső megerősödésé, csak a többi hat a másokon való segítésé. Assisi Szent Ferencben azt a kitartást, amellyel még a saját rendjéből való kitaszítottsága ellenére is megmaradt Isten útján. S végül Antióchiai Szent Ignácban azt az Istenre hagyatkozást, amellyel képes volt kimondani: rendje esetleges felszámolása után ennek feldolgozásához egy negyedórára biztosan szüksége lenne, de aztán tenné a dolgát tovább.
– Ki a kedvenc történelmi alakja?
– Ugye nem muszáj politikust mondani? Szívem szerint a közelmúltban oltárra emelt Batthyány-Strattman Lászlót említeném. Ő képes volt összhangba hozni az áldozatvállaló szakmai hivatást az áldozatvállaló családi élettel. Komoly példa számomra.
– Ki az az öt személy, akit szívesen meghívna egy vacsorára?
– Mindenképpen olyanokat, akiket nem zavar, hogy a gyerekek összemaszatolják magukat és talán őket is, akik képesek válaszolni Borka záporozó és nem szűnő kérdéseire, akik meg tudják állni, hogy ne nevessék el magukat, amikor Marcit megszidjuk az aktuális gengszterkedése miatt. Azt hiszem, híres művészek, történelmi személyiségek, jelenkori sztárok és magamutogatók helyett inkább olyan barátokat hívnék, akikkel régen találkoztunk. Van belőlük bőven, a lelkiismeretünk korántsem tiszta ez ügyben. Több ötfős csapat is kitelne belőlük.
– Melyik a kedvenc magyar bora, étele?
– Sem szakértő, sem ínyenc nem vagyok, így borügyben inkább hozzáértő barátom tanácsára hallgatok; még sosem bántam meg. Ételben pedig… szinte hallom, ahogy szegény feleségem felsóhajt: mindegy… Sajnálom, tényleg mindegy…
– Melyik szín fejezi ki leginkább az Ön egyéniségét?
– Borka lányomnak mostanában azt próbáljuk magyarázni, hogy lehet egy-egy szín önmagában szép (piros), egy másikkal (rózsaszín) együtt mégsem biztos, hogy tetszetős. Talán magammal kapcsolatban is azt mondanám, nem egy szín, inkább a színharmónia áll közel hozzám. Az alkotó színektől szinte függetlenül.
– Melyik virágot szereti a legjobban?
– Az első vörös rózsát, amelyet még együtt járásunk idején adtam a feleségemnek, s amelyet ő megszárított és eltett emlékbe. Legalább annyi emlék fűződik hozzá, mint ahány porszem rászállt azóta.
– Mivel tölti szabadidejét?
– Attól függ, mit értünk alatta. Ha a nem munkával töltött időt nézzük, akkor inkább kivel. A feleségemmel, gyermekeinkkel, barátainkkal. Ha az egyedül töltött időt nevezzük szabadidőnek (például mialatt bebuszozom a munkahelyemre), akkor többnyire olvasással. Otthon pedig egy-egy filmmel, kerti munkával, írással. Kirándulással, kerékpározással – illetve az ezekre vágyódással.
– Ki a kedvenc festője, muzsikusa?
– Édesapám grafikus, festőművész. Szeretem – a képeit is. Zenész nincs a családban, de minden dallamos, dúdolható muzsikát szívesen hallgatok, akár klasszikus, akár mai szerzőtől.
– Van-e kedvenc sportja, sportolója?
– Az általam is kipróbált sportok közül mindben örömömet leltem. Jól esett úszni, vízilabdázni, asztaliteniszezni, kosárlabdázni. Jól esne most is rendszeresen mozogni. Ezzel térek vissza a legnagyobb hibámat firtató kérdésre…
– Ha csodatévő hatalmat kapna, mire használná?
– Újra megpróbálnám betenni az emberek szívébe Isten legnagyobb kincseit: a jóságot, a szeretetet és a békességet – ahogy azt Wass Albert Mese az erdőről című bölcs írásában olvastuk minap a gyerekekkel.
– Melyik várost vagy országot tartja a legszebbnek?
– Sok alkalmam nem volt más országokat megismerni, és amikor távolra jutottam, akkor sem elsősorban az épületeket, látványosságokat figyeltem. Az emberek érdekeltek: hogyan élnek, miként viselkednek, milyenek a hétköznapjaik. Ott éreztem jól magam, ahol vidám, kiegyensúlyozott, derűs arcok jöttek szembe az utcán.
– Hol érzi igazán otthon magát?
A lakásunk – hála Istennek – igazi otthon. Békés, nyugodt, gyerekzsivajos. Nem vágyom másra. Jó otthon lenni.
– Ha csak egy órája maradna az életéből, mit tenne a rendelkezésére álló időben?
– Átkarolnám a feleségemet, közösen imádkoznánk, aztán együtt leülnénk a gyerekekkel játszani.
