„Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is” Mk 4,24
A tréfa
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
– Kéred a radíromat, Tréncsi? – kérdezte kishúgától ravasz mosollyal az arcán Tüsi, miközben zsebében kotorászott. A többiek huncutságot szimatolva figyeltek.
– Jaj, de jó! Hát persze, hogy kérem! – ragyogott fel Tréncsi arca, de mindjárt le is hervadt arcáról a mosoly, mikor megtapintotta a tenyerébe kapott ragadós kenyérgalacsint. – Már megint becsaptál! – vörösödött el könnyes szemmel, de szavait elnyomta Tüsi csúfondáros, gúnyos kacaja:
– Hihihi! Úgy kellett, káposztába hús kellett!
Tréncsi ettől még jobban elszontyolodott. Már nem is a becsapás fájt neki, hanem az, hogy testvére ilyen jól mulat az ő kárán. Megszokta már, hogy Tüsi mindenkit megviccel, de az utóbbi időben mintha már nem is a tréfa kedvéért tenné, hanem hogy a másik kárán nevethessen. Ettől a gondolattól még jobban elkomorodott.
Másnap a kert felől hallotta meg Tüsi gúnyos kacaját, majd közvetlenül utána Maszatka dühös sírását hozta felé a hűvös őszi szél.
– Soha többet nem leszek a barátod! – kiáltotta mérgesen Maszatka.
– Na és! Nem is hiányzik, hogy az legyél! – kiáltotta utána Tüsi.
Pedig ez egyáltalán nem így volt. Igazság szerint már bánta, hogy így felbosszantotta legjobb barátját, főleg azért, mert lassan már senki sem akart játszani vele. Ha valami új játékot talált ki, társai vállukat vonogatva eloldalogtak mellőle, mert csapdát szimatoltak s nem akartak Tüsi gúnyos kárörömének tárgyává válni. Végül is egymaga maradt és naphosszat azzal szórakoztatta magát, hogy kavicsokat dobált a kis hegyi patak vizébe.
– Nicsak, nicsak! – szólította meg varjú bácsi. – Elpocsékolod ezt a rengeteg kavicsot, miközben a szomszéd tisztáson lévő boltban finom réparopogóst vehetnél érte? – Tüsi értetlenül nézett rá, ezért hozzátette: – A mai napon különleges akció van a boltban. Ilyen alkalom csak egyszer adódik az életben! – Fűzte hozzá sejtelmesen, ám Tüsi már nem látta a szája szögletében bujkáló mosolyt, mert gyors mozdulatokkal tömködni kezdte zsebébe a kavicsokat. Szeme előtt a sok finom réparopogós lebegett, ezért még a tarisznyáját is teletömködte a félig nedves, sáros kavicsokkal. Majd leszakadt a válla a sok kő súlya alatt, de csak szaladt lihegve a szomszéd tisztás felé. Igyekezetében még az úton szembejövő Teknőc nénit is majdnem fellökte.
A bolt előtt már szokatlanul sokan álltak. Ott voltak a társai is, és komolyságot erőltetve magukra megkérdezték tőle:
– Hová, hová ekkora csomaggal, Tüsi?
De Tüsi rájuk sem hederített. Utat törve magának a pulthoz igyekezett:
– Egy nagy adag réparopogóst kérek! Ezért a sok kőért, ni! – és az asztallapra szórta a kavicsokat.
Szarka, a boltos először elvörösödött, majd hangos kacagásba tört ki:
– Téged, barátocskám, jól megtréfálhattak! Mi itt nem kőért árulunk! Ezt még egy pelenkás nyuszi is tudja!
Odakintről felharsant a kacagás. Tüsi lehajtotta a fejét.
– Látod, az már cseppet sem olyan vicces, ha téged viccelnek meg. S még kevésbé, ha a károdon mások kacagnak és örülnek – szólította meg varjú bácsi. – Most már tudod, milyen érzés, úgyhogy te se tedd többet!
– Engem bizony nem csap be soha többet senki! – emelte fel a fejét dacosan Tüsi és elszaladt.
Másnap az iskolából hazafelé Tréncsi a táskájában kotorászott:
– Tüsi! Kérsz egy szelet mazsolás kalácsot? Anyuka tegnap vette a boltban. Ha akarod, neked adom!
– Engem nem csapsz be! – vigyorgott ravaszul Tüsi. – Tudom, hogy csak meg akarsz viccelni! Edd csak meg magad! – Elégedett tekintettel nézett a csodálkozó Tréncsire. Hamarosan azonban lehervadt arcáról az okosság, mikor meglátta Tréncsi kezében a mazsolás kalácsot. Szájában összefutott a nyál, szemeit hirtelen elöntötte a könny, mert rádöbbent, éppen ő volt az, aki eddig önmagát becsapta, senki más.
