Cikkek listázása

„Tiszteletet érzek azok iránt, akik mernek egyszerűek maradni”

Mesék a Tündérkertrôl

Szerző: Bodnár Zita

Az igazán jó fotográfus talán az, aki felismeri és finomítja Istentől kapott rendkívüli érzékenységét: észreveszi, és a megörökített pillanatokon keresztül észrevéteti az apró csodákat, meglátja és megláttatja a reményt adó jeleket, elmeséli a szavakba nem foglalhatót, elcsodálkozik a Teremtő nagyságán, az ember méltóságán. A fotográfus a szívével látja a földkerekséget, képeivel pedig bemutatja a szívében meghúzódó titkos világot. Muray Gábor fotográfus-szerkesztővel Erdélyről beszélgettünk…
– Mi gyúlt hamarabb lángra: a fényképezés vagy az Erdély iránti szerelme?

– A fotózás kezdődött először. Ötödikes koromban kaptam édesapámtól az első fényképezőgépemet, egy Beirette típusú kelet-német gépet. Azt szerette volna, ha olyan masinán kezek tanulni, amivel meg kell szenvedni a jó képért. Így is történt. Eleinte bemozdultak, és hol sötétek, hol világosak lettek a fotók, de nem adtam fel. Kíméletlenül fényképeztem a hegyeket, az udvaron a macskákat, a szomszédokat, a hófehér hajú Margit nénit hátul a kiskertben... Később a fotózás abbamaradt. Ekkor lépett életembe Erdély, és tulajdonképpen az Erdély iránti rajongásom indított el végül a fotóművészet felé.

– Mikor járt először Erdélyben?

– Koromnál fogva a rendszerváltoztatás előtti Erdélyben nem járhattam. Így azt sem láthattam, amire a néprajzosaink, dokumentumfilmeseink és fotósaink – azok a szerencsések – hivatkoznak, akik először kezdték el feltárni és megörökíteni a Tündérkertet. Esztergomban, a Ferences Gimnáziumban osztálytársam és egyik legjobb barátom egy felcsíki fiú volt. Ő olyan meséket mondott, amik teljesen kiragadtak az alma mater, a zárt ferences kollégium falai közül. Medvékről, farkasokról, végtelen havasokról és havasi emberekről regélt. Neki is köszönhetem, hogy 1994-ben 16 évesen eljuthattam ebbe a mesebeli világba.

– Mi volt az első benyomása?

– A vadregényessége fogott meg. Egyszerre járt át borzongató félelem a sötét városi utcákat járva, és harmonikus nyugalom, amikor a kis falvakban bandukoltunk. Ilyet sosem éreztem itthon. Egészen más ott bemenni egy templomba, egy falusi korcsmába és egy városi diszkóba. Nagyon őszintén és óvatosan kellett mindent tenni. „Pesti, budapesti” – hallottam többször ezt a megjegyzést. Ez egyfajta kritika, negatív jelző, amire egyre több okot szolgáltatunk. Gyerekként egyszerre riasztott és hihetetlenül vonzott Erdély. Ez a látszólagos ellentmondás volt talán az első, meghatározó és az életemet megpecsételő élményem.

– Ha már itt tartunk, mi a legszembeötlőbb különbség az erdélyi és az anyaországi magyarok között?

– Amikor az anyaországi és az erdélyi magyarok közötti különbségről beszélünk, el kell döntenünk, hogy a tíz évvel ezelőtti állapotokra vagy a mára gondolunk. Pusztán az elmúlt tizenkét évben, amióta rendszeresen átjárok, annyi változás történt, hogy néha nem is tudom, hol keressem Erdély régi arcát. A kamaszok többsége a magyarországiakat próbálja utánozni, éppen úgy, ahogy a magyarországiak a nyugat-európai és amerikai sémákat követik. Szomorú bemenni Csíkszentdomokoson egy bárba, ahol egy asztalnál ül az a bakancsos, hatalmas tenyerű havasi parasztlegény, aki favágásból él és a hidrogénezett hajú, mobiltelefonhangokkal játszó egykori iskolatársa. Persze örülök a modern, épülő és fejlődő Csíkszeredának vagy Székelyudvarhelynek, de engem a teljesen elhagyatott, villanyvezetékek nélküli, gyimesi „patakák” érdekelnek, az ott élő öregek és unokáik: a születő generáció. Erdély fejlődésével valami nagyon fontosat vesztünk el, és ez szomorú. A kereskedelmi média betörése elvégzi a teljes és utolsó rombolást. Korniss Péter, az én fotográfiai példaképem egy alkalommal két kép összehasonlításával nagyon jól érzékeltette ezt a változást. Az egyiken három idős ember ül egy korcsmaasztalnál; beszélgetnek, koccintgatnak. A másik kép az évtizedekkel későbbi állapotot örökíti meg: talán ugyanabban a korcsmában minden vendég magányosan, külön asztalnál ücsörögve bámulja a sarokban villódzó televíziót. Talán nem szükséges hozzá különösebb magyarázat…

– Hogyan született újjá a fotózás iránti szeretete?

– Egyetemi éveim alatt sok időt kellett könyvtárakban töltenem. Egy alkalommal elkezdtem bóklászni a könyvespolcok között. A fotóművészet pulton ütött-kopott könyvek sorakoztak egymás mellett. Leemeltem Korniss Péter és Török László albumát. Mindkét művész olyan érzékenységgel, olyan finomsággal beszélt – bár egészen eltérő módon – a világról, hogy azonnal megszólalt bennem a vágy: ehhez én is hozzá szeretnék tenni valamit. Általuk értettem meg jobban a fotóművészetet, és hatásukra kezdtem komolyan foglalkozni a fényképezéssel. Amikor írok, akár újságot, akár naplót, akkor is képekben gondolkodom. Megjegyezték már mások is, hogy írásaim láttatnak.

– És mit szeretne elmesélni a képeivel?

A teljes cikk >>>

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>