„Amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel…” (Gal 6,10)
A tűz
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
Odakint hűvös őszi szél rázta az ágakat. A madárkák fázósan bújtak össze a kopasz ágakon és sóvárogva néztek be a kis házikó ablakán.
– Milyen jó meleg lehet odabent – jajdult fel egyikük. – És az a sok finom kenyérmorzsa az asztalon! Bárcsak megkóstolhatnánk!
Miközben így sóhajtoztak, az avar lágyan zizegni kezdett, jelezve, hogy az elsárgult falevelek alatt valaki közeledik. Apró horkantások, szusszanások kísérték útját, s néha egy kis, fekete, fénylő orrocska bukkant elő a levéltakaró alól.
– Sehol egy nyugodt hely! – morogta a rekedt hangocska. – Már minden ismerősöm régen téli álmot alszik, csak még én nem találtam magamnak megfelelő helyet! – dohogott magában és tovább döcögött.
A távolból két torzonborz frizurájú borzgyerek bukkant fel:
– Hogy lehetsz ilyen anyámasszony katonája! – hadonászott egyikük a kezében lévő gyufásdobozzal. – Még rágyújtani sem mersz!? Nézd csak meg, hogy csinálják ezt a nagyok! – és magára mutatva matatni kezdett a dobozban.
– De tudod, hogy ez veszélyes! Még a végén tüzet csinálsz! – intette társa. De a szikra már pattant is, a gyufa lángra lobbant. A két borzfiú megbűvölve nézte a sárgás lángcsóvát. – Jaj! Ez süt! Megégettem az ujjam! – kiáltott fel a gyufát tartó, de már el is hajította, pedig még mindig lángolt. A gyufa egy szempillantás alatt eltűnt a levéltakaró alatt.
– Na látod, hogy nem lett semmi baj – hencegett a borzgyerek, és már rángatta is maga után megszeppent társát.
Miközben lépéseik zaja egyre távolodott, az avarból különös sistergés és fújtatás hallatszott. Sámuel, a sün, aki nemrég még téli vacka után kutatott, most rémülten nézett körül.
A sistergés pedig egyre erősödött, mígnem a levelek közül előbukkant tűz úrfi parázsló tekintete:
– Ssszzz…szomorkodtok? – sziszegte gúnyosan. – Majd én felmelegítelek benneteket! – kacagott, és perzselő leheletével végigfújt a száraz avarszőnyegen. Lángja egyre feljebb csapott, már az ágakat kóstolgatta.
– Jaj nekünk! – csiviteltek a madárkák magasra rebbenve. – Mi lesz a téli búvóhelyünkkel? Mindannyian odaveszünk! – Rémülten repkedtek össze-vissza. Egyikük véletlenül nekirepült Márika ablakának.
– Ki kopog? – nyitotta ki az ablakot meglepetten nyúl néni. – Hiszen te megütötted magad! – vette kezébe a párkányon heverő kismadarat, de ekkor tekintete a villogó lángnyelvekre esett. – Tűz van! – kiáltotta rémülten, és már szaladt is vízért. – Ti is segítsetek! – kiáltott oda a rémült madárkáknak.
Szaladtak is, oltották is mindannyian. A világ jóságos Ura pedig megszánta kétségbeesett igyekezetüket, és hideg, őszi esőt bocsátott a földre. A tűz elaludt, Márika, a madárkák és még Sámuel is csurom vizesen pihegett.
– Gyertek be hozzám, kis barátaim – hívta be őket házába Márika. – Itt jó meleg van, és akad egy kis harapnivaló is.
Nem kellett kétszer mondania. Néhány óra múlva már vidám csiviteléstől hangzott a kis kulipintyó. Még Sámuel is elégedetten gömbölyödött össze a kemence tövében, a szőnyeg alatt. A madárkák boldogan majszolták a finom kenyérdarabkákat. De talán Márika volt a legboldogabb, mert végre új barátokra talált. Barátokra, akiktől nem várhatott viszonzást. S ettől valahogy még boldogabbnak érezte magát, mert rájött, hogy minden új nap újabb ajándék, lehetőség, hogy jót tehessen valakivel, soha bele nem fáradva.
