Baj van az Emberrel?!
Szerző: Harmath Károly OFM
Karikatúra ide vagy oda, sajtószabadság így vagy úgy – mindez lehet vita tárgya. Véleményem szerint azonban a kérdés jóval összetettebb. Már mindennapjainkban sem igen tudjuk elfogadni a tényt, hogy minden szabadságnak van határa, ami nem más, mint a másik szabadsága. A demokráciát úgy értelmezzük, hogy nekem mindent szabad, a másiknak pedig annyit, amennyit megengedek.
A Mohamed-karikatúrák ügye azoknak, akiknek van szemük, hogy lássanak, és van fülük, hogy halljanak, korunk egyik legnagyobb válságára hívja fel a figyelmét. Nem egyéni dologról van itt szó, hanem az emberiség mentalitását érintő jelenségről: az értékek értékeléséről.
Ma már pszichológiai iskolák tanítják azt, amit a régiek úgy fogalmaztak meg, hogy „anima naturaliter cristiana”, korunk szakemberei pedig, hogy „anima naturaliter religiosa”. Az ember természeténél fogva vallásos lény. Nem papolásról van szó, kijelentésekről, amelyeket papok fogalmaznának meg, hogy ezzel saját malmukra hajtsák a vizet. A tudomány emberei beszélnek a „tudatlan Istenről” vagy „a tudatalatti Istenéről”, egyszóval az Istent hordozó emberről, aki nincs is tudatában a benne rejlő valóságnak. Hordozza, de nem veszi tudomásul. Vele és benne él, ahogy Pál apostol mondaná, azonban nem akar vagy „nincs ideje” odafigyelni rá. A lélekbúvárok ennek ellenére kitartanak kutatásaik eredményei mellett, sőt azt is kimondják, hogy a vallásosság a legmélyebb és a legintimebb színt az emberben. Még a szexualitástól is mélyebben rejlik. Pedig az ember nagyon nehezen beszél saját szexualitásáról, hiszen annyira egyéni és egyénre szabott valóságnak tartja, hogy fél bármit is kijelenteni róla. Mert ha mond valamit, elárulja, profanizálja, megszentségteleníti azt, amit sajátjának tart. Kitárulkozásával megengedné, hogy valaki belépjen az ő szent szférájába.
És ha a vallásosság még mélyebben rejlik, akkor világos, hogy az ember arról sem igen beszél. Még hívők sem nyilatkoznak egykönnyen arról, hogy hogyan imádkoznak. Ott, ahol mindent kitár valaki saját Istennel való viszonyáról, bizonyára baj van: az emberben megsérült a legintimebb szféra. Én ebből arra következtetek, hogy ha valakit igazán meg akarok sérteni, akkor az Istenénél kell kezdenem. Nem érdekes, hogy ő milyennek vagy kinek tartja az Istent: Jézus Krisztus Istenének, Mohamed Allahjának – vagy egyszerűen csak Kozmikus Éltető Erőnek. Nem tudom, melyik karikaturista kapta azt a jogot, hogy az embert létezése legintimebb – és legnagyobb értékének – szintjén gyalázza. Vajon a sajtószabadság ezt jelentené?
Az egész história komoly elemzést érdemelne, hogy lássuk az emberiség lelki állapotát. Nem biztos, hogy a külső jelenségeknél kellene megállni, annak elemzésénél, hogy ki milyen mértékben túloz. Hanem annál a kérdésnél, hogy korunk embere, aki az Emberre teszi le voksát, egyáltalán tiszteli-e ezt az embert. Tulajdonképpen milyen is a ő emberképe? Elismeri-e, hogy vannak olyan emberi értékek, amelyek kitörölhetetlen velejárói az emberi létezésnek? Vagy minden viszonylagos, és saját szájunk íze szerint alakíthatjuk. Ha én „értéknek”, „legintimebb valóságomnak” tartom az Istent, honnan nekem a jog, hogy ezt a valóságot a másikban sértsen? Különösen, ha tudom, hogy az a legintimebb valóság nem az emberi akaraton múlik. Adottság és kitörölhetetlen valóság.
Még egy lényeges gondolat foglalkoztat az ügyel kapcsolatban. Arról ugyan lehetne nyilatkozni, hogy a muzulmán világ részéről megnyilvánuló reakció és annak formái mennyire helyénvalók vagy sem. Engem mégis inkább az érdekel, hogy a keresztények miért nem tudják felemelni hangjukat, amikor az ő Istenüket gyalázzák, amikor Krisztus-karikatúrák jelennek meg. És hogy a dolog még kihívóbb legyen: ezek a karikatúrák általában (vagy kizárólag?) a Föld „keresztény hemiszférájában” jelennek meg. Tehát nem a szomszédban, hanem saját udvarunkban.
Baj van. Az Emberrel („a kereszténnyel”) – !?
