Cikkek listázása

Őrizni Szent László örökségét

Szerző: Lukács János

Fotó: Lukács János

Nagyvárad. Egy város a Sebes-Körös és a Pece partján, régi épületeivel, polgári hagyományaival, amely mindig is közelebb érezte magához Budapestet, mint Bukarestet. És nemcsak a fizikai közelség, illetve távolság miatt. Nagyvárad az évek során hol Magyarországhoz, hol Erdélyhez tartozott, de igazából mindig megőrzött valami sajátosat, valami egészen egyedit. Talán túlzás volna azt állítani, hogy az itt székelő katolikus püspökség határozza meg a város arculatát, de annyi bizonyos, hogy Szent László egyházmegyéjének székhelyén még a románok is tudják, ki volt az alapító – ez pedig nem kis dolog. „Szent László nemcsak a Szent István által alapított püspökséget helyezte át Biharból Váradra, hanem tulajdonképpen a várost magát is ő alapította” – meséli Tempfli József katolikus megyés püspök. A hivatalos román történetírás szerint persze ők voltak itt „hamarabb”, de Szent Lászlót ennek ellenére elismerik és tisztelik. A főpásztor úgy látja, erre az évről évre megszervezett Varadinum ünnepségek alkalmával mondott beszédek sora a legjobb bizonyíték.

Hajszál híján, de megmenekült Szent László szobra

Nem kérdés, az egyházmegye és a püspökség sok viszontagságon ment keresztül azóta, hogy Szent László utoljára megfordult ezen a vidéken. A történelem viharai nem egy ízben tépázták meg, sokszor területét, vagyonát és híveit is elvesztette, de mindannyiszor sikerült újrakezdeni. Elég, ha csupán a 20. századra gondolunk. Trianon Magyarországgal együtt a Váradi Egyházmegyét is kettészakította: a múlt század elején még öt vármegye tartozott Nagyváradhoz, a háború után viszont területének alig egyharmadát őrizhette meg. Ekkor kísérelték meg egybeolvasztani a szatmári püspökséggel. Még súlyosabbá vált a helyzet a kommunista rendszer idején, amikor a hatalom teljesen kifosztotta az egyházat. A görög katolikusokat beolvasztották az ortodox egyházba, a latin rítusúakat pedig egy külön, Rómától független egyházba kívánták szervezni. „Magam is azért lettem annak idején orosztanár, mert nem vállaltam, hogy a kommunista rendszer papja legyek” – emlékezett vissza Tempfli József. Amikor aztán 1955-ben hazaengedték Márton Áront, kérte, hadd mehessen el a tanügyből a teológiára. Ez végül csak egy év múlva vált lehetségessé, amikor találtak az orosz katedrára egy helyettesítőt. De az Egyház helyzete korántsem volt fényes, és egyre nehezebb idők következtek. A Váradi Egyházmegyét hivatalosan nem ismerték el, eltulajdonították a püspöki palotát, „használatra” átvették a Kanonok sort, valamennyi értéket, iratot, festményt elkobozták. Még a székesegyház előtt felállított Szent László-szobor is csak hajszál híján menekült meg a lebontástól – amikor ugyanis a nyolcvanas években Nicolae Ceausescu nagyváradi látogatását készítették elő, felmerült az alkotás eltávolításának gondolata. A kommunista diktátor a püspöki palotát is meg kívánta tekinteni, az akkori megyei pártvezetés pedig attól tartott, nem tudnak majd megfelelő választ adni arra az esetleges kérdésre, hogy kit ábrázol a szobor. Végül – a történelmi Sematizmus tanúsága szerint – úgy menekült meg a király szobra a lebontástól, hogy hátsó bejáratot alakítottak ki a püspöki palotán, amelyet kineveztek főbejáratnak. Sokáig úgy tűnt, hogy Nagyvárad püspöki székhelyként végleg megszűnik létezni, az egyházmegyét Szatmárról irányították, bár a békepapság szervezése – elsősorban a gyulafehérvári püspök, Márton Áron hatására – komoly akadályokba ütközött. De hiába választották szét pápai leirattal 1982-ben a Szatmár-váradi Egyházmegyét, püspököt Várad továbbra sem kaphatott.

A teljes cikk >>>

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>