Őrizni Szent László örökségét
Szerző: Lukács János
Fotó: Lukács János
Hajszál híján, de megmenekült Szent László szobra
Nem kérdés, az egyházmegye és a püspökség sok viszontagságon ment keresztül azóta, hogy Szent László utoljára megfordult ezen a vidéken. A történelem viharai nem egy ízben tépázták meg, sokszor területét, vagyonát és híveit is elvesztette, de mindannyiszor sikerült újrakezdeni. Elég, ha csupán a 20. századra gondolunk. Trianon Magyarországgal együtt a Váradi Egyházmegyét is kettészakította: a múlt század elején még öt vármegye tartozott Nagyváradhoz, a háború után viszont területének alig egyharmadát őrizhette meg. Ekkor kísérelték meg egybeolvasztani a szatmári püspökséggel. Még súlyosabbá vált a helyzet a kommunista rendszer idején, amikor a hatalom teljesen kifosztotta az egyházat. A görög katolikusokat beolvasztották az ortodox egyházba, a latin rítusúakat pedig egy külön, Rómától független egyházba kívánták szervezni. „Magam is azért lettem annak idején orosztanár, mert nem vállaltam, hogy a kommunista rendszer papja legyek” – emlékezett vissza Tempfli József. Amikor aztán 1955-ben hazaengedték Márton Áront, kérte, hadd mehessen el a tanügyből a teológiára. Ez végül csak egy év múlva vált lehetségessé, amikor találtak az orosz katedrára egy helyettesítőt. De az Egyház helyzete korántsem volt fényes, és egyre nehezebb idők következtek. A Váradi Egyházmegyét hivatalosan nem ismerték el, eltulajdonították a püspöki palotát, „használatra” átvették a Kanonok sort, valamennyi értéket, iratot, festményt elkobozták. Még a székesegyház előtt felállított Szent László-szobor is csak hajszál híján menekült meg a lebontástól – amikor ugyanis a nyolcvanas években Nicolae Ceausescu nagyváradi látogatását készítették elő, felmerült az alkotás eltávolításának gondolata. A kommunista diktátor a püspöki palotát is meg kívánta tekinteni, az akkori megyei pártvezetés pedig attól tartott, nem tudnak majd megfelelő választ adni arra az esetleges kérdésre, hogy kit ábrázol a szobor. Végül – a történelmi Sematizmus tanúsága szerint – úgy menekült meg a király szobra a lebontástól, hogy hátsó bejáratot alakítottak ki a püspöki palotán, amelyet kineveztek főbejáratnak. Sokáig úgy tűnt, hogy Nagyvárad püspöki székhelyként végleg megszűnik létezni, az egyházmegyét Szatmárról irányították, bár a békepapság szervezése – elsősorban a gyulafehérvári püspök, Márton Áron hatására – komoly akadályokba ütközött. De hiába választották szét pápai leirattal 1982-ben a Szatmár-váradi Egyházmegyét, püspököt Várad továbbra sem kaphatott.