Egyházi Mozgalmak és Új Közösségek II. Világkongresszusa
A szívből fakadó Szépség
Szerző: Bodnár Zita
Fotó: Bodnár Zita
Hans Urs von Balthasar, a 20. század egyik legnagyobb teológusa így fogalmaz: „A szépség az a szó, amelyet legelsőként kell kimondanunk. A gondolkodó értelem mindennel előbb szembe mer nézni, mint a szépséggel, mert megragadhatatlan ragyogásként sugárzik az igaz és a jó kettős csillagzata körül, és fogja át szétszakíthatatlan egységüket.”
A szépség a kereszténység alapvető tapasztalata, amely a Krisztussal való személyes találkozásra épül. Arra a találkozásra, amely gyökeresen megváltoztatja az életet, amelytől ragyog a tekintet és lángol a szív, amelytől új ember születik: a „krisztoforo”, azaz a Krisztus-hordozó. Az apostolok ragyogtak attól, amit láttak, hallottak, megérintettek. Krisztus ragyogása – tetteiben, szavaiban, imáiban, puszta létében, tekintetében – az Abszolút ragyogása, amely hívőkből tanítványokká tette őket.
De mit is jelent ez a szépség, amely annyi embert vonzott magához, alakított át a történelem folyamán? A 45-os zsoltárban azt olvashatjuk róla: „ékesebb vagy az emberek fiainál”, míg Izajás így jellemzi: „Nem volt sem szép, sem ékes (hiszen láttuk), a külsejére nézve nem volt vonzó. Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat”. XVI. Benedek pápa szerint ebben a kettősségben áll húsvét misztériumának paradoxona. Ez a Szeretet szépsége, amely egészen odaadta magát, amely a tökéletes szeretettől vezérelve a végsőkig kitartott, amely hagyta, hogy megüssék, hogy eltorzítsák, hogy megalázzák.
Ahogy Schönborn érsek fogalmazott a kongresszuson tartott előadásában: „Ahol Krisztus, ott van a szépség. Ahol a szívek megnyílnak, ott a szépség kapui kitárulkoznak, és mint élő víz zúdul a bűntől méltatlanná lett, a rútságtól eltorzult világra. (…) A transzcendens tulajdonságok, mint az igaz, a jó és a szép, nem Istenen kívül keresendők. Ezek mind Istent magát jelentik. Ő az Igazság és a Jóság, ő a Szeretet, ő a Szépség. (…) Krisztus ékesebb az emberek fiainál, de nem különleges esztétikai tulajdonságok miatt, hanem mert ő Isten megtestesült szépsége. Egész léte és lénye szeretet, igazság, jóság és szépség. (…) Minden teremtett szépség részese az isteni lét végtelen szépségének. A világ egész szépsége, legyen az a természet, az erények vagy a művészet szépsége, mind az isteni szépséget sugározzák.”
Hogyan is közvetíthetjük ezt a szépséget?
Krisztus szépsége a belső, szívből fakadó szépség, amely a vele való személyes találkozásból táplálkozik. Ragyogóvá teszi a tekintetet, sugárzóvá az arcot, igazzá a tetteket. A keresztények elsődleges hivatása, hogy tanítványok legyenek. Tanítványnak lenni pedig azt jelenti: szeretni, Krisztust utánozni, hordozni és tanúságot tenni róla. A mai világ embere azt várja és – akarva vagy akaratlanul – azt kéri a keresztényektől, hogy ne csak beszéljenek Krisztusról, hanem tegyék láthatóvá őt. Nekünk, keresztényeknek az a felelősségünk, hogy ne rejtsük el, ne torzítsuk el, hanem életünkön keresztül sugározzuk Krisztus szépséget! Tanúságot kell tennünk arról, micsoda öröm, radikalizmus és szabadság kereszténynek lenni, micsoda öröm közösségben élni és az Egyházhoz tartozni!
Egység
Jézus azért imádkozott, hogy mindnyájan egy legyenek! Az egységet élve alakíthatjuk át a világot! A Szentatya emlékeztet minket, hogy az egyházi mozgalmak az Egyház kincsei. Különbözőek a karizmák, de ugyanannak a Léleknek az ajándékai. Isten Lelkének ajándékai, aki egységet teremt és aki igaz barátságokat sző közöttünk. „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35). Ez a barátság az, amely megérintheti a világot és amely igazi tanúságtétel lehet.
Bátorság és bizalom
A mozgalmak és közösségek egy apró személyes igenből születtek. Az alapítók mertek kockázatot vállalni, mertek igent mondani a hívásra, merték megtenni az első lépést anélkül, hogy tudták volna, hova vezet. Végtelen bizalom volt bennük, és hagyták, hogy a Lélek vezesse őket. Az Istenbe vetett bizalmuk sokkal nagyobb volt, mint a kétely, a mások véleményétől való félelem. Lángolt a szívük, tele voltak lelkesedéssel, lendülettel, bátorsággal.
Személyes találkozás
A szegényekről beszélve elsősorban a hátrányos anyagi helyzetben élőkre gondolunk. De létezik egy másik fajta szegénység is, amely a magányból, a reménytelenségből, a szeretethiányból fakad. A világ szomjazik a szeretetre, az örömre, a reményre, a szépségre. Szüntelenül keres, de nem tudja, merre induljon. Ahelyett, hogy az égre emelné tekintetét, lehajtja fejét a csalódás és kiábrándultság súlya alatt. A világ elfelejtett beszélni az emberekkel, és nem is tudja, mit mondjon nekik. Nekünk, keresztényeknek azonban nagyon sok mondanivalónk van! Ahogy a kereszténység a Krisztussal való személyes találkozásra épül, éppen úgy az evangelizációnak is személyes találkozásnak kell lenni. S ebben a találkozásban az élő Krisztus megérintheti a másikat.
*
Nyolc év telt el az első kongresszus óta. Visszatekintve láthatjuk, hogyan bontakoztak ki, hogyan erősödtek a közösségek és mozgalmak karizmájukat felismerve. Ez a lelki, egyházi értelemben vett érettség a párbeszéd és az együttműködés felé vezeti őket. Valóban, egyre tisztábban látszik, hogy a karizmák kiegészítik, gazdagítják egymást az Egyházban. Új szakaszba lépett az Egyház, amelynek talán legsürgetőbb hívása a közös misszió.
A közösségek pedig igent mondtak erre a hívásra pünkösd vigíliáján a Szent Péter téren: „A mozgalmak és közösségek azért jöttek, hogy újra elmondják Péter utódjának: készen állunk a misszióra! Az Egyház számíthat ránk! A pápa és a püspökök számíthatnak ránk!”
