Cikkek listázása

Február 11. a betegek világnapja

A szeretet útja…

Szerző: Kozma Adrianna

Fotó: Kozma Adrianna

Minden ember más. Úgy érték, ahogy van. Egyénisége nélkül szegényebb lenne a világ. Kapunk, és újra csak kapunk… Néha adunk, és ha nem felejtjük el, kifejezzük hálánkat Istennek magunkért, másokért, egymásért. Az életért.

A barnára festett kapu csendesen nyílik ki a csöngő megszólalása után. Mosolygós, kissé fáradt, fiatal női arc bukkan fel a félhomályból. Az udvarban egy bordó autó áll. Nélkülözhetetlen eszköz Vadnay Márta életében. A kis méretű terasz végig van rakva fával. Segítséget jelent, hogy nem kell messzire menni, ha rakni kell a tűzre.

""A valójában tágas méretű előszoba kicsinek tűnik. A tolókocsi és az etetőszék uralja a helyiséget. A szobából vidám hangok szűrődnek ki. A konyhában már pattog a tűz, bár csak most értek haza. Az édesanya mesélni kezd:

– Nehéz elfogadni, hogy a fájdalom belép az életünkbe és része lesz annak. Valamilyen formában megtalál minket, a kérdés csak az, mi hogyan fogadjuk. Az én életemben a legnagyobb fájdalom, hogy fogyatékkal született a gyermekem. A megoldás? Megpróbálni elfogadni, sőt átölelni a fájdalmamat! – elgondolkodva folytatja: – Persze, ez nem egyszerű. Még ha sikerül is, valamikor újra meg újra megismétlődnek a kételyek, mert szerintem az elfogadás egy állandó folyamat. A körülmények folytán újra élővé válik ez a seb, amivel ismét és szüntelen meg kell békélni, együtt kell élni.

Márta kicsit elmereng, az arca tükrözi, hogy kemény úton próbál helytállni:

– A béke csak Istennél van, és ezt bárhol keressük, vagy bárhogyan próbáljuk pótolni emberi megoldásokkal, okoskodással, élvezetekkel, rendet teremteni bensőnkben nem sikerül. A lázadás bennem is óriási volt: dühös voltam Istenre, aki ezt megengedte, hallani sem akartam róla, főleg azt nem, hogy szeret. Utólag nagyon hálás vagyok mindazoknak, akik ebben az időben imádkoztak értem. Ez végtelenül fontos és sohasem értelmetlen. A nagymamám, aki három éve meghalt, fizikailag is mellettem volt, végtelen szeretettel és türelemmel, ami példaértékű számomra.

Közben az asztalra kerülnek a táskából a reggel berakott edények.

– Pár éve kiderült, hogy Krisztinek a hasi tájékon komoly betegsége van. Nagyon vigyázni kell, hogy mit és mennyit eszik.

Márta minden reggel megfőzi fiának az aznapi ételt, majd útnak indulnak. Mintha kirándulni mennének, úgy fel vannak pakolva. De nem gyönyörű tájak megcsodálása a cél. Bár Krisztinek legalább annyi örömet jelent a Magdi néninél töltött idő, mint másnak a drágábbnál drágább külföldi utazások.

Minden napjuk megközelítőleg ugyanúgy zajlik. Márta a napot hálaadással és felajánlással kezdi. Nem teher számára, amit tesz. Mindent úgy fogad el, ahogy van. Lelki támaszra közösségében, a Fokoláre mozgalmon belül talál.

Kriszti 13 éves. Édesanyjához hasonlóan ő is imával kezdi a napot. Összekulcsolt kézzel fohászkodik, a maga módján. Nagyon mély és bensőséges a kapcsolata Istennel. Naponta elmondja a rózsafüzért Magdi nénivel.

– Ő vigyáz rá, míg dolgozom – meséli mosolyogva az anya. – Nagyon szeret ott. Néha van társasága is. Lacival hetente, Leonárddal pedig az iskolai szünetekben találkoznak.

Minden ember más. Laci Down-kóros, Leonárd vak, Kriszti pedig halmozottan sérült. Különböznek a többi embertől… Hangosan ujjongva örülnek egymásnak és ölelik át a másikat. Szeretetük tiszta, mély és őszinte.

Az utcai szoba nagy részét egy szürke színű, modern kórházi ágy foglalja el. Kriszti kedvesen üdvözöl. A hangján hallani, hogy örül. Az ágyban fekszik. A tarka mintás szabadidőalsó csak úgy vibrál a levegőben. Az ágy rácsaihoz csapkodott lábfej pedig annak jele, hogy most következik a tévében az a rész, amit ő annyira szeret. De mivel minden jelenet kedves számára, így nem hagyja abba a rugdalózást. A csinos kis arc széles mosollyal jelzi, hogy a kedvenc rajzfilmje megy a tévében: Kukori és Kotkoda. Nem földöntúli robotemberek csatája, csak egy egyszerű, értékes, tanulságos rajzfilm.

– Kriszti a vetélkedőket is nagyon szereti! – meséli az édesanya. – Igaz, nem lát, mozgáskorlátozott és értelmileg is sérült, de Kriszti része a történéseknek, és mindent átszűr azon a megmagyarázhatatlanul finom értékrendszerén. Aztán persze kifejezi érzéseit – mosolyog Márta, majd eszébe jut egy kedves történet: – Mint minden ilyen korú gyermek, ő is kamaszodik. A karácsonyi műsor alkalmával figyelmesen végighallgatta a lányok dalait, majd mikor már lehetett, kinyilvánította véleményét. Nem volt híján a dicséretnek.

A fiú hangosan felkacag. Kommunikál Mártával, és a zenére terelődik a szó, amely fontos szerepet tölt be a család életében. Kiderül, hogy az ágyon lévő szintetizátor gyakran megszólal és olyan dalokat zeng, amiket Kriszti nagyon kedvel. Nevetve meséli a fiatal nő:

– Bezzeg, ha gitározom, azt nagyon nem szereti. Lázad is ellene egészen addig, amíg abba nem hagyom!

Márta tagja a becsei Új Város egyházi együttesnek. Szintetizátoron játszik és énekel. Kriszti elkíséri édesanyját a zenekari próbákra. Utazni is nagyon szeret, de a zenéért még annál is jobban rajong. Feszülten figyel a próbákon, és nemegyszer véleményt is nyilvánít, amit Márta tolmácsol a többieknek. Az anya elárulja, hogy volt olyan nap, amikor bár erőtlennek érezte magát, mégis felkerekedtek és elmentek Becsére, mert Krisztinek nagyon fontos, hogy ott legyen a próbákon.

Az édesanya türelmesen összeszedi az ágyból kidobált dolgokat. Nem lehet nem észrevenni azt a szeretetet, ahogy kezeli a helyzetet. Nem csak mondja, ténylegesen elfogadja azt, ami van.

A kommunikáció különleges módját látván olyan érzésem támad, hogy ebben a világban, ahová belecsöppentem, jelen van valami abból a szeretetből, amire mindannyian annyira törekszünk, de korlátaink miatt oly keveseknek adatik meg.

Márta szavai megerősítenek ebben:

– Persze a szeretet útja csak úgy járható, ha Krisztus példáját követem. Minden ember kincs a maga módján, még ha nehéz is felismerni. Vannak pillanatok, amikor határozottan érzem, mekkora kincs számomra Kriszti. Nagyon korlátozottak a képességei, szinte semmit sem tud, hiszen úgy kell gondozni (etetni, pelenkázni), mint egy kisbabát, de milyen nagy öröm az, ha összebújva elmondjuk az esti imát, átérezzük a belső békét, harmóniát. Az öröm: egy mosoly, egy kézmozdulat, egy ölelés, egy nevetés, egy szívdobbanás – és mindez szavak nélkül… A karácsonyi ünnepek idején a moholi aggok otthonában jártunk Krisztivel egy ünnepségen. Ott, amikor feltekintettem a falra, egy szenvedő Krisztus-arcra, hirtelen megértettem: ő van a szenvedő arcok mögött, az elhagyott Jézus.

A sok torzulás, fájdalom, gyötrelem és kín mögött ott rejtőzik az Élet – minden emberben…

*

Minden ember más. Úgy érték, ahogy van. Egyénisége nélkül szegényebb lenne a világ. Adunk és kapunk, és ha nem felejtjük el, hálát adunk Istennek magunkért, másokért, egymásért. Az életért.

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>