Moszkva: nagy kihívás és nehéz feladat

Hetvenöt év ateista diktatúra után…

Szerző: Lányi Béla SVD

E sorok írója rendszeresen mutatott be a Família magazinban külföldön élő papokat, szerzeteseket. Most őt is újabb, hosszú külföldi kiküldetésre indítja a rendi vezetés, hiszen a misszionáriusi munka eredeti természete szerint az anyaföldtől távoli szolgálatot jelöl. Lányi Béla testvér Moszkvába megy kora tavasszal. Olyan országba, mely nehezen tápászkodik fel hetvenöt év ateista diktatúrája után. Van érdeklődés a hit iránt, de még csekély a helyi születésű papok, szerzetesek száma.

Az isteni gondviselés vezetett első missziós szolgálati helyemre: Fehéroroszországba. Sőt, a missziós szerzetesrendbe, a verbitákhoz is. Valahogy éreztem, hogy nekem ez a speciális egyházi szolgálat való, a távoli „külmisszió”. Már volt szakmám, hiszen elvégeztem a Budapesti Műszaki Egyetemen az építészmérnöki kart, mégis elvágyódtam. Olyan helyre, ahol Isten szolgálata egészen aktív, sokoldalú, az ember egész életét átfogó személyes kihívást jelent. Imacsoportba jártam – emellett szívesen hallgattam a Műszaki Egyetemen az építészettörténeti előadásokat, melyek a hitet a Kádár-korszak korlátai ellenére is úgy mutatták be, mint igazi kultúrát formáló erőt. Amikor beszámoltam lelkivezetőmnek arról a meggyőződésemről, hogy nekem távoli országba kell mennem, hosszú ideig megkérdőjelezte, hiszen itt „mindenem megvan…” De amikor látta, hogy nagyon „rápörögtem” a misszióra, már konkrétan segített. Ausztriában léptem be, belépésemkor a magyar verbiták közül senkit sem ismertem. A noviciátust 1987-ben abban a reményben kezdtem, hogy – mint építészetet és teológiát végzett verbita missziós testvérnek – Afrika, Délkelet-Ázsia, esetleg Óceánia egyik nagyon szegény országa lesz a jövőm. Azután 1991-ben egy „véletlen”, azaz a gondviselés révén megismerkedtem Jerzy Mazur atyával, azzal a vérbeli hithirdetővel, akire a verbita vezetés a volt Szovjetunió területén folyó hithirdető munkát bízta. Teljesen meggyőzőnek tűnt az érve: ott van leginkább szükség a hithirdetőre, ahol az emberek semmit nem tudnak Istenről. Mert a legegyszerűbb afrikai is tudja, hogy van Isten – de a szovjet egyetemeken hetvenöt évig azt tanították, hogy nincs. Ez minőségi különbség a magyar szocializmushoz képest, hiszen ott a rendszer vége felé már alig akadtak emberek, akik a „rendes” vallásgyakorlásra emlékeztek. Hiszen 1992-ben egy nyolcvan éves ember is csak azt tudta elmondani, hogy ötéves korában még lehetett szabadon templomba járni… Ezt a hangulatot a sok vértanú, a sok titkos keresztelés sem kérdőjelezheti meg.

Fehéroroszországban négy egyházmegye építési igazgatójaként működtem. Emellett filozófiát tanítottam rendi Hitoktatóképző Intézetünkben, melynek később az igazgatója is lettem. Utána kiigényelt a magyar rendtartomány nevelői munkára. Máig hálás vagyok az akkori tartományi vezetésnek, hogy elküldtek egy féléves szerzetesi nevelői tanfolyamra Chicagóba. Hazatérésem után átvettem a rendi nevelést Magyarországon. Három fő célom volt: apostoli lelkületű, a misszió gyakorlati kihívásaira jól felkészített, imádságos fiatal misszionáriusok képzése lebegett a szemem előtt. Az utóbbi három évben a missziós öntudatképzés felelőse voltam a rendtartományban, illetve tanítottam a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán. Ezért a lehetőségért különösen hálás vagyok dr. Lukács László főigazgató atyának.

Moszkvai feladatom egy új rendi központ megtervezése és felépítése lesz, benne az orosz főváros harmadik nyilvános katolikus templomával. Már három éve a verbiták birtokában van egy egykori kultúrház, melyet Sztálin uralkodásának végén, 1953-ban adtak át. A „sztálini klasszicizmus” jellegzetes formáit viseli magán. A rendszerváltás után diszkó lett, majd több tragédia (például állítólag gyilkosság) után be kellett zárni, és olcsón átadták a katolikusoknak. A lakótelep közepén álló épület „klasszikus” formái tetszenek az itt lakóknak, akik az Egyháztól is a hagyományok felélesztését várják. Mi persze megpróbálunk korszerű, a mai embert megszólító templomot és missziós házat létrehozni. Olyat, amilyen az Egyház is: élettel teli valóságot a történelmi hagyományok alapján.

Moszkva nagy kihívás és nehéz feladat Egyházunk számára. Segítenünk kell az ottani embereknek, akik hetvenöt év ateista diktatúrája után most az újjászületést keresik. A pravoszláv egyház, mely évszázadokon át e nép lelki vezetője volt, nehezen néz szembe a sok évtizedes istentagadás utáni helyzettel. Katolikusként nem tőlük akarunk híveket elhódítani, hanem a keresőkhöz fordulunk az evangéliummal. Az orosz katolikusoknak helybeli születésű papjai, szerzetesei alig vannak, rászorulnak a külföldiekre. Igaz, hogy a magyar embernek Magyarországon jó élni, a sok ismerős, rokon és barát között – de a misszionáriust a távoli kihívás hajtja. „Krisztus az ő népében tovább folytatja küldetését: az összes néphez elviszi az evangéliumot és hirdeti az Atya szeretetét, amely felszabadít és egyesít bennünket” – ahogy rendi alkotmányunk bevezető szavai is biztatnak minket.

> Cikk nyomtatása > Küldje el e-mailben

2010. június
Tartalom >>>