A hajléktalan ember legnagyobb gondja a társtalanság
Egyedi problémákra egyedi válaszok
Szerző: Körössy László,
Fotó: Lambert Attila, Körössy László
– Február 3-án mínusz 15 fok volt, még nappal is, térdig ért a hó, és iszonyú, csontig ható szél fújt. A mért adat félelmetesen magas szám. Ilyen időben ugyanis a legtöbb hajléktalan ember már bármiféle segítséget elfogad, behúzódik a leglehetetlenebb helyekre is, bármit elvállal, hogy ne kelljen fáznia (nyilván a nők ez esetben fokozottabb veszélyben vannak). Ők azok, akiket sajnos az intézményes rendszer nem ér el. Ez a rendszer nem elég felkészült arra, hogy az összetett problémával érkező embereket befogadhassa. Ha valaki egyidejűleg alkoholbeteg és inkontinenciával is küszködik, emellett pedig pszichiátriai szempontból is beteg, akkor azzal a hajléktalan emberrel az intézmények sajnos nem tudnak mit kezdeni. Ez természetesen nem menti fel a rászorulókat segítő szakmai, karitatív szervezeteket a felelősség alól. Ki kell találnunk – akár minden egyes emberre külön-külön – a megoldást.
– Mit tehetünk, ha a télvíz idején utcán rekedt hajléktalan emberrel találkozunk, hogyan segíthetünk rajta?
– Az elmúlt években kiépült az országos diszpécserszolgálat. Ha valaki veszélyben lévő hajléktalant lát, az adott régión belül hívhat egy telefonszámot. Egy órán belül felmérjük a helyzetet, és amennyire csak lehet, megóvjuk az emberünk életét. Ennél többet nem tehetünk. Vannak, akik nem tudnak vagy nem akarnak intézményes ellátásokat, például hajléktalanszállót igénybe venni, és mi erőszakot, kényszerintézkedést nem alkalmazhatunk. De sok esetben a szenvedés csillapítása, a hajléktalan ember környezetének rendbe rakása is sokat segíthet. Az a tapasztalatunk, hogy a nagy hidegben a legtöbb hajléktalan már elfogadja a segítséget.
– Milyen eszközök állnak a segítő szakma rendelkezésére, és mi a teendő állami szinten?
– Úgy vélem, hogy a legmagasabb szinten a pártpolitikát félretéve, közösen kellene keresnünk a megoldásokat, legalább ebben a szociális kérdésben. A források felhasználásáról az elmúlt években úgy döntöttünk, hogy az utcán lévő ember segítésére fordítjuk a pénzt, kiépítettük a szociálismunkás-hálózatot, krízisautókat telepítettünk (Budapesten négyet, megyénként egyet-egyet). Ezek az autók olyan helyekre is eljutnak, ahol nincs szociális ellátórendszer. Az elmúlt években a szakma felismerte azt, hogy ha intézményekbe gyömöszöljük be a problémát, az nem segít hozzá a megoldáshoz. A keresztény szemlélet alapján is ki kell mondanunk, hogy minden intézménybe tolt szociális probléma a szükséges rossz kategóriájába tartozik. A hajléktalan ember legnagyobb gondja ugyanis nem a nyomora, hanem a társtalansága: nincs embere, és ez a legszörnyűbb. Képzeljünk el egy olyan embert, aki évek óta nem fontos senkinek, nincs családja, nincs kapcsolata. Mit mondhatunk neki?… Azt hiszem, hogy mi csak kísérhetjük őt, esetleg jó irányba, például úgy, hogy megtaláljuk számára a lakhatást. De nem úgy, hogy egy hatalmas tömegszállóba tereljük be!
– Mi lenne a jó megoldás?
– Meggyőződésem, hogy a hajléktalan emberek problémáira egyedi válaszokat kell adnunk az egyedi diagnózis felállítása után. Jelentős feladat hárul a szociális munkásra, aki ismeri a rászorulót, a képességeit, a tudását, az erejét, a habitusát. Ő az, aki segít a rászorulónak szállást találni és munkahelyet szerezni. A jövő év közepéig tart az úgynevezett külső férőhely program. Ennek keretében azt a pénzt, amit az állam az intézmények felépítésére költene, bérlésre fordítjuk. A nyári konyhától az albérletig, a olcsóbb panziókig bármi szóba jöhet. Szeretnénk ezt a programot folytatni, mert minél színesebb a kínálat, annál nagyobb a lehetősége, hogy a rászorulónak az egyedi, szociális diagnózisának megfelelő választ adjuk meg. A támogatott lakhatás esetében pedig nehezebb is elveszíteni a lakhelyet.
Ugyanakkor az államnak lehetőséget kellene nyújtania a gyerekek utáni lakhatási támogatásra is. Ezt a felvetést sikerült bepasszíroznunk a kormányprogramba. Pénzügyi szempontból nyílván nagy a kockázata, nem lehet tudni, hogy hányan hogyan veszik igénybe, de szerintem ez a lépés megkerülhetetlen.
– Számít- e arra, hogy a pénzügyi megszorítások hatására jelentősen felduzzad a lecsúszó, eladósodó társadalmi réteg?
– Ezen a téren kétségbeejtő helyzetet sejtek. A legnagyobb veszélyben azok vannak, akik már most is kapaszkodnak, akik az idei, tavalyi évet is kölcsönből fedezték. A jövő év elején megérkeznek a gázszámlák, a bankok, hitelező cégek karácsony előtti orcátlansága pedig elképesztő. A kölcsönökből mérhető eladósodás ijesztő méreteket ölt hazánkban, az autóvásárlásra kibocsátott kölcsönök tetemes részét az adósok már a néhány hónap után nem tudják fizetni, s ez annyit jelent, hogy az államnak be kell avatkozni. Ami pedig még nagyobb gond, és amit többek közt a Máltai Szeretetszolgálat cigánytelepeken végzett munkáján keresztül ismertünk meg, az az uzsora kérdése. Kiépült az uzsorakölcsönök magas szintekre is beépülő hálózata, szoros kapcsolatban a játékgépek működtetésével. 1989-től folyamatosan terebélyesedő gondja ez az országnak. Ebben a kérdésben is politikai konszenzusra lenne szükség a megoldáshoz.
– És hogyan segíthet az Egyház a súlyos szociális helyzetben lévőkön eddigi kezdeményezései mellett?
– Az Egyháznak nagyon erőteljesen kellene hallatnia a hangját, és sokat kellene tennie a nyomorban élő emberekért. Elsősorban a Jézus-követő gondolkodóktól és cselekvőktől (!) várnám a lépéseket a napi szolidaritás szintén. Egyúttal nagyon óvnék mindenkit attól, különösen akkor, ha magányos, hogy azon az úton kezdjen szentté válni, hogy otthonába viszi a hajléktalan embert. Nem tanácsos a legmélyebb nyomorhoz előzetes ismeretek nélkül hozzányúlni. Ismerjünk meg szervezeteket, a segítségnyújtás módszereit, és természetesen jó lenne, ha minél több keresztény fiatal választana segítő hivatást, ami újabb nagy lépés lenne a mélységes nyomor felszámolására.
