Karácsonyi igaz történet 1944-ből
Az íróasztal
Szerző: Kovács Ágnes
Fotó: Kovács Ágnes
dr. Tóth Sándor rubindiplomás királyi ügyész, aki most Debrecenben tölti napjait, öreg íróasztala mellett üldögélve merül el emlékeiben…
Két hét múlva kaukázusi diófából el is készült a kiváló minőségű, nagyméretű íróasztal. Két börtönőr segítségével elhozta hozzánk a mesterember. Ilike, a feleségem szerény uzsonnával megvendégelte őket, én pedig megköszöntem a mester munkáját.
– Főhadnagy úr, önnek egy hét múlva letelik a büntetése és szabadulni fog – közöltem vele a jó hírt. Vártam, hogy ő is örülni fog, de lehajtotta a fejét és könnyezni kezdett.
– Mi a baj? – fordultam hozzá.
– Az ügyész úr nem tudja? – kérdezte elcsukló hangon.
– Mit kellene tudnom?
– Ügyész úr, én zsidó vagyok. A börtönparancsnok úr utasítást kapott, hogy engem, ha letöltöm a büntetésemet, adjon át a rendőrségnek, a rendőrség pedig a Gestapónak.
Még egyszer megköszöntem a munkáját, kifejeztem elégedettségemet, ő viszont egy kicsit csalódottan nézett rám, mert én erre a kijelentésére nem válaszoltam. Amikor elment, kérdően néztem a feleségemre, hogy mitévők legyünk. A lengyel főhadnagy nagyon értékes ember volt, beszélte az összes szláv nyelvet, gyönyörűen, tisztán beszélt magyarul is. A feleségemmel egész éjjel nem aludtunk. Gondolkodtunk, hogyan segíthetnénk rajta. Abban az időben, ha valaki segített egy zsidó származású embernek, a saját és családja életét is kockáztatta, nem beszélve arról, hogy ha mindezt egy királyi ügyész teszi, annak szörnyű következményei lettek volna. Végül úgy döntöttünk, hogy segítünk rajta. Másnap elmentem a Baranyai és Losonczy asztalos céghez, és a vezető Baranyai urat megkértem, fogadja fel Alexander Smidodát a szabadulása után, amíg nem tud elhelyezkedni. Nagyon jó szakember lévén bátran ajánlottam őt.
– Csak egy gond van – mondtam halkan –, a lengyel százados zsidó származású.
– Ügyész úr, hogy gondolja ezt! Elveszíthetem az életemet, ha egy zsidót befogadok. Ne tessék ilyet kérni tőlem! – az asztalos mester nagyon megrémült, de én igyekeztem megnyugtatni.
– Idefigyeljen – mondtam –, maga nem tudja, hogy ő zsidó, önnek semmi felelőssége nincs ebben az esetben. Erről csak én tudok.
Telefonáltam a rendőrfőkapitánynak, hogy át kellene kísértetni Alexander Smidodát, de ő is a felelősségről beszélt, nem akart tudni semmiről. A lengyel százados végül mégis átkerült a Baranyai és Losonczy céghez.
Teltek-múltak a hetek, hónapok, és én el is feledkeztem a dologról. Közben bejöttek a szovjet csapatok, közelgett a karácsony. A „felszabadító” orosz hadsereg katonái házról házra jártak. Alig volt nő – korra való tekintet nélkül –, akit ne becstelenítettek volna meg. Féltettem a családomat. A város szélén, a gyalogsági laktanya mellett egyáltalán nem voltunk biztonságban, ezért úgy döntöttem, hogy a szentestén bemegyünk a törvényszék épületébe.
Ennivaló nélkül indultunk el, világítás sem volt, így néhány szál gyertyát magunkkal vittünk. Sötétségben jött el a karácsonyeste 1944-ben. A nagyobbik lányom megkérdezte:
– Apu, fog jönni a Jézuska?
– Katikám édes, a Jézuska most nem tud jönni, az angyalkák sem tudnak karácsonyfát hozni, mert a levegő tele van repülőgépekkel és állandóan bombáznak.
Üldögéltünk a csöndben, beszélgettünk a félhomályban, aztán egyszer csak hangos, döngő léptek hallatszottak a folyosó felől. Nagyon megijedtünk. Kinyílt az ajtó, megjelent egy állig felfegyverzett szovjet tiszt, két szovjet katonával. Sötétség volt, a pislákoló gyertya nem adott elég világosságot. A zseblámpa fénye megállt rajtam.
– Na végre! Csakhogy megtaláltam az ügyész urat!
Az ismerős hangra megnyugodtam. Alexander Smidoda volt az, őrnagyi rangban. Nem mondott semmit, csak jelezte, hogy nemsokára visszajön, és sietve távozott a katonákkal. Fél óra múlva megérkezett, de nem üres kézzel. Hozott nekünk egy egyszerűen feldíszített karácsonyfát, gyertyákat és sokféle ennivalót. A katonák elmentek, de ő velünk maradt. A feleségem megterítette az egyik íróasztalt a bádogtányérokkal, középen elhelyeztük a karácsonyfát. Kimondhatatlanul szép karácsonyeste volt. A gyerekek nagyon boldogok voltak. Kati lányom szemrehányóan nézett rám:
– Apu, azt mondtad, hogy a Jézuska nem hoz karácsonyfát.
– Tudod, Katikám – mondtam könnyeimmel küszködve –, amíg jó emberek vannak a földön, addig karácsonyfa is mindig lesz. A Jézuska igazi szeretetet hozott nekünk a barátunkban.
Alexander Smidoda őrnagy végtelenül hálás volt, amiért megmentettem az életét. A nyelvtudásának köszönhetően léptették elő. Éjfélig beszélgettünk, karácsonyi dalokat énekeltünk. Békés hangulatban újra éreztük a karácsony melegét. Nem félelemben, hanem biztonságban, amit az őrnagy személye jelentett nekünk. Másnap hazakísért bennünket, és egy hétig a vendégszeretetünket élvezte. Ez alatt az idő alatt meglátogatta őt a testvére is, akinek karján Birkenaunak, a haláltábornak a bélyegzője jelezte, hogy ő nem volt olyan szerencsés. Az őrnagy úgy mutatott be a testvérének, mint életének megmentőjét. Igazi barátként búcsúzott el tőlünk.
Később annyit hallottam róla, hogy Győr mellett 12 magyar katonát mentett meg, amikor kivégzésük végrehajtását vállalta. Bevitte őket a közeli erdőbe, de a sortüzet a levegőbe irányította, majd a katonákat szélnek eresztette. Kerestem őt a lengyel nagykövetségen keresztül, Lenbergben kutattam utána, majd a Vöröskereszttől kaptam egy levelet, hogy a Bécs környéki harcokban meghalt. Ilyen rövid volt az ő élete. Az 1944-es karácsonyunk azonban örökre emlékezetes maradt.”
Tóth Sándor bácsi nagy szeretettel, hálás szívvel gondol ma is Alexander Smidoda lengyel katonára, miközben az íróasztala mellett üldögélve, kezét az asztalra helyezve megjegyzi: „Remek ez az íróasztal”. Az íróasztal fiókjának belső oldala őrzi a mesterember nevét és a készítés dátumát, amit Sanyi bácsi már sajnos nem lát. Mennyire örül, amikor újraolvasom a lengyel százados írását, mintha az igazolná története valódiságát: „Smidoda Alexander lengyel főhadnagy, Eger – 1944. június 10.”
Sanyi bácsi már csak az emlékeit éli újra és újra. Kicsit félve tekint az idei karácsony elé, ami hosszú évek óta más lesz. Felesége ebben az évben adta vissza lelkét a Teremtőnek.
