Temetés és evangelizáció
Tanúságtétel a keresztény reményről
Szerző: Szungyi László
Jó lenne bizonyossággal tudni, mi zajlik a gyásznépben a temetési szertartás közben, amikor a ravatalra vagy a kiásott üres sírba tekint. De erről nemigen nyilatkozik az ember. A legmélyebb érzéseinkről nem is vagyunk képesek beszélni, mert szavakba nem foglalható, ami bennünk zajlik a végső búcsú pillanataiban. Találkozás ez az elmúlás gondolatával, amelyről zaklatott életünkben szinte teljesen megfeledkezünk…
A mai ember igyekszik úgy berendezkedni ebben a világban, úgy dolgozni és hajszolni az élvezeteket, mintha mindig itt élne. Idegen számára annak még csak a gondolata is, hogy eljön az idő, amikor távoznia kell e világból. Ha a helyzet úgy kívánja, kötelességből és együttérzésből megjelenik egyik-másik temetésen. Halkan elrebegett szavakkal, gesztusokkal részvétét fejezi ki a gyászolóknak. Megáll némán a koporsónál vagy az urnánál, elhelyezi a szeretet és megemlékezés virágait. Ilyenkor az arcok mély megrendülésről, megilletődésről tanúskodnak. Ráeszmélés ez arra a megváltoztathatatlan tényre, hogy valaki végérvényesen eltávozott az élők sorából, s az ő helyében lehetne most bárki közülünk. Megtapasztalása ez az elkerülhetetlen emberi sorsnak.
A halál ténye az értelem számára elfogadhatatlan, ebbe nem lehet belenyugodni. Egész lényünk lázad ellene. Egyszer mindenkit és mindent itt kell hagyni. Pedig mennyire szeretnénk megragadni minél többet az evilági javakból. A halál pusztító erejével szemben azonban tehetetlenek vagyunk. Sem magunk, sem mások életét nem hosszabbíthatjuk meg a másodperc legparányibb részével sem.
Az elhunyt távozása az élőket arra emlékezteti, hogy úton lévő zarándokok vagyunk. A szeretteinktől való búcsúzás pillanataiban szembesülünk a kérdéssel: vajon a síron túl is létezik élet? Ebben a határhelyzetben hangzik el a keresztény válasz a halál pusztító erejével szemben. Ami a sírkertben temetés alkalmával történik, az meghívás a krisztusi hitre, mely a gyász közepette vigasztalni képes a sírókat, és reményt önthet beléjük. Az egyházi temetés liturgikus szövege, az imádságok, az énekek, a felolvasott isteni Ige, a homília gondolkodásra ösztönzi a gyásznépet. A hívők buzgó, imádkozó magatartása valódi tanúságtétel lehet a keresztény reményről. Nagy lehetőség és felelősség ez, hogy az egyház hitéről minél hitelesebb tanúságot tegyenek azok, akiknek van reményük.
Az isteni Ige pillanatnyi hatása temetések alkalmával nem érzékelhető. A következmények a gyászolók lelkében csak ritkán idéznek elő látványos megtérést. Olykor talán visszatérést eredményeznek a hit gyakorlásához. Nem is ránk tartozik, hogy értékeljük azt, ami titok, és az is marad. Egyedül Isten tudja, mi zajlik az emberi lélek mélyén. Inkább azzal kell törődnünk, hogy keresztény tanúságtételünk minél hitelesebb legyen.
Kidolgozott, hatásos módszerek nincsenek. De Isten Igéje önmagában hatásos, s ehhez kell saját tanúságtétünket adnunk. Ez minden, amit tehetünk, s ez nem kevés! A látszat ugyan alátámasztja azok véleményét, akik azt állítják, hogy a mai ember elveszítette antennáját a túlvilág iránt, nem képes érzékelni mást, mint a megfoghatót. Az Istenre és üzenetére való fogékonyság hiánya feladatot támaszt az elkötelezett keresztény hívekkel szemben: a széleskörökben elterjedt reménytelenség ellenére emeljük könnyek között is az égre a tekintetünket, a búcsúzás fájdalmas pillanataiban is tegyünk tanúságot a feltámadás és az örök élet hitének erejéről, mely elviselhetővé teszi a legsötétebb gyászt, és reményt keltő fénysugárral az örök hazában beteljesülő reményre ragyog.
